Az alig huszon-egynéhány éves tagokból álló zenekar bemutatkozó albuma, a Corduroy Club a múlt év egyik legnagyobb durranásának bizonyult, a kritikusok és a közönség is imádta. Az elvárások tehát magasan voltak a most megjelent folytatással szemben, bár inkább csak a szakma részéről: az erősen fanatikus rajongótáborról az a benyomásom, hogy bármit rongyosra hallgatnának, ami kikerül a hat srác keze közül. A tehetségük ugyan vitathatatlan, de kicsit azért megmosolyogtató olvasni a többségében középiskolás lányok által írt lelkendező véleményeket, amelyek sokszor inkább szerelmi vallomásra emlékeztetnek.
A Lesz, ami lesz legfőbb újdonsága az, hogy míg az első lemezen csak két magyar szám volt, most egyet leszámítva az összes az, és az egyetlen kivétel sem angol, hanem olasz nyelvű. Ez persze azzal jár, hogy sokkal jobban odafigyel az ember a szövegekre, a benyomásaim pedig vegyesek: van köztük néhány kiemelkedően jó (például az Én még sohasem, vagy a Legjobb verzió), de több olyan is, amelyekre inkább az „aranyos” jelzőt használhatnánk. Az előzővel összevetve most kevésbé érzem azt, hogy az én korosztályomnak (is) szól ez az album, pedig alig múltam harminc.
A Carson Coma előtt fényes jövő áll, ha továbbra is ilyen iramban nő a népszerűségük. De abban csak reménykedem, hogy az évek múlásával fokozatosan szűkülni fog a most még elég széles generációs szakadék, így jobban tudok majd azonosulni a dalaikkal, valamint nem fogom annyira kívülállónak érezni magam a koncerteken sem sikítozva csápoló tinédzserek között.
Gold Record, 2020
