Nem hiszem, hogy tévednék, amikor azt állítom: a magyar közönség nem ismeri Bertrand Chamayou-t. Pedig a harmincnégy éves francia zongorista még koncertezett is Budapesten, igaz, csak egy kis helyszínen, a Francia Intézetben, 2008-ban, és úgy látszik, nem keltett különösebb figyelmet. Hát igen, sok a jó francia zongorista: Pierre-Laurent Aimard, François-Renée Duchable, Jean-Efflam Bavouzet, David Fray, Roger Muraro, Hélène Grimaud – hogy csak néhányat említsünk azok közül, akik szintén jártak nálunk, és Chamayou-val ellentétben nyomot hagytak a magyar közönség emlékezetében.
Most itt az alkalom, hogy az ő nevét is megjegyezzük. Kétlemezes albuma, melyen Maurice Ravel (1875–1937) összes zongoraművét adja elő, a színtiszta kvalitás megnyilatkozása, igazi felfedezés. Ravel rendkívül nehéz szerző, zongoraművei nemcsak tökéletes technikát kívánnak, de hallatlan érzékenységet is. Költészet, elegancia, a szinesztézia iránti érzékenység, magától értődő virtuozitás – ez mind ott van Chamayou fegyvertárában. Keze alatt megszületik a csipkeszerűen áttört raveli zongorafaktúra, billentése kristályosan csengő, hangja karcsú, dallamformálása rajzos – ez mind fontos. Még fontosabb, hogy mindent tud a darabok hangulatvilágáról, a Jeux d’eau liszti érzékiségéről, a Pavane melankolikus költészetéről, a Miroirs hangulatképeinek sokféle színéről-ízéről, a Valses nobles et sentimentales eleganciájáról, a Gaspard de la nuit sötétségéről, no meg a Ravelnél ihletforrásként funkcionáló antik hangvételről: a Haydnra kacsintó menüettek, a Couperin előtt hódoló régies táncok és karakterdarabok múltidéző modernségéről. Önmagában az is élmény, ha az ember áttekintheti Ravel teljes zongoratermését – az pedig megkoronázza a tapasztalatot, hogy az előadó abszolút elhivatott és ihletett: méltó a művekhez. Jó volna Chamayou-t a közeljövőben valamelyik nagy budapesti koncertteremben, szólóesten üdvözölni.
Erato, 2016
