Zene

Hány centi magas volt? És hány centi magas cipõben játszott? Hány gesztusból, arckifejezésbõl, mozdulatból építette fel színmûvészetét? És nézhetõk-e ma egykor legjobbnak tartott filmjei? Ha igen, ugyan miért?

Jimi Tenor, mint hivatalos életrajzából is kiderül, eredetileg a kevésbé poétikus Lassi Lehto nevet viselte - 'Jimi' az egyik Osmond testvér, a 'Tenor' pedig kedvenc hangszere, a szaxofon után ragadt rá. Az ifjú Lassi a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, mintegy a kor beteg divatját követve, saját ipari/vasverõs bandája, a Shamans tagjaként ment a hallgatóság idegeire, majd elhagyta hóval-faggyal bélelt hazáját, Finnországot, s elõbb Berlinbe, majd New Yorkba költözött. Utóbbi helyen gyakorlatilag a konyhában komponálta elsõ sikeres szólólemezét, a Sahkömiest s elsõ igazi maxislágerét, a Take Me Babyt. Magától értetõdik, hogy az elsõ sikeres opust még számos követte, mint az Europa vagy a már a Warpnál megjelent Intervision, Organism, Out Of Nowhere trió. A megérdemelt sikereket követõen Jimi megnõsült, Londonba, majd Barcelonába költözött, elhagyta a Warp kiadót, s ismét a a Sahkönél adta ki az új évezred elsõ Jimi Tenor-lemezét, a Utopian Dreamet. Tavaly óta új kiadójánál, Kitty-Yo cégér alatt publikálja lemezeit - az idei Beyond The Stars már a második e sorban, s tovább folytatja a haladó tenori hagyományokat. A recept már tíz éve változatlan: ironikus reflexió a szórakoztatózene utóbbi pár évtizedére, dzsessz, soul, funk, afro/latin, easy listening és techno sajátos, változó arányú elegye, alkalmanként nagyzenekari hangzással, vegyes kórussal (!) és ritmusszekcióval súlyosbítva.

Nemrégiben Melissa Auf Der Maur lemezérõl értekezvén hoztuk szóba Polly Jean Harveyt (Magyar Narancs, 2004. május 6.), felpanaszolván mintegy az olyan rockelõadónõk fájó hiányát, akik három percnél tovább is izgalmasak bírnának maradni. Hiszen arról harangoznak mindenfelé, hogy ismét ereje teljében volna a szoknyás rock, de én valahogy nem érzem magamban azt a kimondott ujjongást. Szó se róla, nekem is bejön mondjuk Brody Dalle a Distillersbõl, de azért õ alig több Courtney Love javított kiadásánál, és akkor sem indulok be igazán, ha a fõsodorban tevékenykedõ csajok (Alanis Morissette-tõl mondjuk Tori Amosig) sápatag utóbbi lemezeire gondolok. Nesze neked, girl-power!

könyv Berniczky Éva A tojásárus hosszúnapja címû kötete: tizenöt balladanovella, tizenöt örvény, tizenöt hallatlan történet. Történet? Nem, Berniczky Éva (1962) mûvészetében a szerkezet nem a történet szálai mentén szövõdik, hanem mintegy lassú vajúdásban születik meg a papíron.

Szent Ágostont a huszadik századi kritikus szellemû egyháztörténet-írás bontotta ki - elfogulatlan katolikus és független történészi oldalon egyaránt - a gyanús magasztalások ködébõl. A pártatlan mérlegelés mérsékelte az afrikai egyházpolitikus iránti lelkendezést, éles vonásokkal rajzolta fel az ellentmondásos, sõt ellenszenves személyiség eszmerendszerét, hangsúlyozta Ágoston gondolatainak máig ható kártékonyságát, és elemezte komor teológiájának világtörténelmi következményeit. Dióhéjban idézek néhány tenort a szkeptikusok karából.

Megalázottak, megnyomorítottak és kisemmizettek végtelen vonulását rögzítik Sebastiao Salgado fényképei; a lencse elõtt menekültek, üldözöttek, számkivetettek futnak, szenvednek vagy halnak el a lábuk alatt tüzessé lett földön, s a nézõ, mintha csak valami iszonyatos méretû és mélységû csatakörkép fókuszában állna, mindenütt a halál diadalát tapasztalja. Itt nincs mese és nincs egyéni dráma: millió - lassan talán milliárdnyi - exitus íródik le, devalváló-dik a semmibe, már adatok sincsenek, már lelkek sincsenek.

Sem de jure, sem de facto nem tanulók, azaz nem egyetemisták már azok a fiatalok, akik a Szorongás orfeum címû revüben szerepelnek, noha a produkció még iskolai keretek között született, a végzõs színészosztály - Hegedûs D. Géza "gyerekei" - elõadásaként, Simon Balázs rendezésében. De a szereplõk másodperceken belül szétspriccelnek az országban; van, akit máris látunk-láttunk itt-ott, van, akit ezután fogunk nemcsak meg-, hanem felismerni.

Elõzetes sejtésünk, miszerint a Metal Hammer-stáb által idén ötödször tetõ alá hozott Summer Rocks fesztiválon kivédhetetlenül az idõutazás-fíling fog elúrhodni rajtunk, már a Judas Priest színre lépése elõtt megerõsítést nyer. Az amerikai progresszív-metálos Queensryche olyan programmal áll elõ, mintha az elmúlt tizenöt év meg sem történt volna: elejétõl a végéig elhangzik az 1988-as Operation: Mindcrime - amennyire a botrányos hangosításból (emitt torzul, amott érthetetlen) ez kihüvelyezhetõ, kifogástalanul.

Tetszenek a Talking Headsre emlékezni? Hát persze. A Talking Headset nem lehet elfelejteni. A hetvenes évek végén, amikor az új hullám dúlt New Yorkban, nem volt nála dögösebb funkys tánczenekar. De azért túl lehetett élni a felbomlását is, mert jól látszódott, hogy abban a körben (a fejes) David Byrne már nem tudja kifuttatni a társmûvészetekhez és a világzenéhez kötõdõ terveit. Ami pedig a (késõbbi) szólólemezeit illeti, jó néhány überelte az utolsó két Talking Heads-dobást, arról nem beszélve, hogy szinte az összesen felbukkant egy-egy, a régi szép idõkre utaló szerzemény.

könyv n CSELÉNYI BÉLA SATNYA NYUSZI címû könyve 25 rövid mesekölteményt fog össze: egy jóhiszemû, a nyuszi-középosztályhoz tartozó, incifinci csetepatéktól azonban nem mentes Nyuszi család történetét, valamely fantasztikus nullaság hétköznapjait. A boldogító semmiségekkel megtûzdelt nyusziélet rajza kellemes, viaszosan rojtozódó élõbeszéd: Cselényi pipogya látszatot sugalló, mesterségesen petyhüdt nyelvformálása csupa költészet, hatékony pontossággal ecsetelt derû és naivsággal fellazított mûvészi szabadság.

A válasz: hát azért mentem el azon melegében az operettszínházba megnézni Huszka Jenõ Mária fõhadnagy címû operettjét, mert az volt kiírva, hogy Bagó Bertalan rendezte, aki rendezni szokott itt-ott mostanában, és az Operett ilyen-olyan sufnijaiban is rendezõk dolgoznak olykor; mindez engem messzemenõ következtetésekre csábított. (Pedig Esterházy a Trabant kapcsán már beidézte: nem szabad.)

Hétfõ este, fõmûsoridõben, több-kevesebb rendszerességgel jelentkezik az M 1-en a T. A. mûsorvezetõ személyétõl nyilván nem függetlenül szerényen csak T Aktáknak nevezett produkció, melynek legutóbbi epizódja a halállal foglalkozott. A tapasztalat azt mutatja, hogy amikor nagy témába vágja a televíziós a videokameráját, akkor valamilyen ismeretlen belsõ vagy külsõ ingerforrás hatására kitör a mûsorkészítõbõl a poéta. Meglágyulnak és eléletlenednek a képek, az eget és a fák koronáit kutatja a kamera, egyszóval átlényegül az operatõr, a vágó is transzba esik, és különösen nagyszámú fel-le blendét, áttûnést, illetve lassítást mutat be, miközben lágy, zsigereinkre ható zene szól. Mi ebben a baj, kérdezné egy 12 éven aluli fiatalka nála jártasabb ismerõsétõl, de sajnos közeli hozzátartozójának már csak hûlt helyét leli, oly erõvel tört rá addigra a hányinger.

A napokban láttam egy kulturális tévémûsort, arról szólt, hogy hol végzõdik a nosztalgia, és hol kezdõdik a retro. Érdekes probléma volt, de nem sikerült belemélyednem, viszonylag hamar gutaütést kaptam. Valahogy nem tudom feldolgozni, amikor a magabiztos jófejek eldöntik, hogy mondjuk egy könnyûzenésznek mikor illik visszavonulnia. Vagy hogy minek a pótléka a letûnt korok és kedvencek felvételeit hallgatni.

2004. június 4-én meghalt Steve Lacy. A szopránszaxofon királya volt, útkeresõ zeneszerzõ, és még jó ember is.