Zene

lemez n Omara Portuondo: Flor de Amor Bizony, nagyon úgy fest, a Buena Vista Social Club lendülete és minõsége meg nem törik, az istenért sem. Félévente egy-egy lemez, a megszokott társasággal, figyelemmel, gondoskodással - és hát a csúcson.

Tolvaly Ernő az elmúlt évek-ben - akárcsak tíz-tizenöt évvel idősebb pályatársai közül jó néhányan, mint Keserű Ilona, Bak Imre vagy Hencze Tamás - kitartó önreflexióval a szintézis esélyeit vizsgálja. Úgy tetszik, friss munkái sem tesznek mást, mint hogy teret adnak a különböző periódusokban megtalált elemek, motívumok, vizuális gondolatok "sorsának" folyamatos, egymásba kötődő átírásához.

Háy János csupa "istendrámát" ír, eddig hármat. Azt mondja, a királydrámák mintájára találta ki a szót, de amazokban van király, emezekben nincs isten. Vagy hát nem igazán.

A tápláléklánc kényes dolog, kockázatos macerálni: a szúnyogot nyilván kevesen siratnák, de a rovarirtóknak, gondolom, hiányozna. Így van ez a moziban is. A filmes alapmûfajokról nyilvánvalóan nem lehet leszokni, nincs is annál szebb dolog, mint cyberhíreket közölni kõtáblán: villanypásztor szabta zsebkendõnyi területen cselezgetni. Olyan szép, hogy nem is szokott sikerülni. Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy a mozitörténet legnagyobb bukásaként számon tartott darab ugyancsak western (a helyenként figyelemre méltó Michael Cimino pazarló munkája, a Mennyország kapuja), meg azt, hogy Kevin Costner már egy ideje olyan szimbolikus kudarcfigura, akibe minden arra járónak illik belerúgni, hát az elõjelek inkább baljóslatúnak mondhatók. Oly halmozott hendikeppel indul e lovas, ami már eleve szimpatikussá teszi: oh, az esélytelenek nyugalma a legragadósabb, hiszen attól még nem kell szeretni, mert csomószor fúródott arccal a betonba, de a köpködõk kórusa, néhány minõsített esetet leszámítva, sohase vonzó társaság. Nos, nem történt semmi: fanyalogni éppenséggel van miért, de az egészségre nem ártalmas a dolgozat.

Vitathatatlanul napjaink egyik popzenei gigasztárja. De vajon egy profi producerek által megalkotott, elsõsorban küllemével hódító ikonnal állunk szemben, aki egyébként zenei analfabéta, vagy ellenkezõleg, a mûfaj karizmatikus õstehetségével? Erre keressük a választ, figyelembe véve a díva vasárnapi fellépésének tanulságait is.

Megismerhető-e egy ország zenéje - vagy jellemző stílusirányzata - egy lemezválogatás alapján? Természetesen igen. Természetesen nem. Kábé annyira, amennyire a tenger íze átjön egy útikönyvből.

színház Hanoch Levin Nõtlenek és hajadonok címû darabja afféle fogyasztási színmû; a fõleg Amerikában képzõdõ "kilós regények" kedvenc témáját zenésíti meg. Szinglik és az õ partnerkeresõ ringlispíljük: ma itt, holnap ott, ugye.

Kedden befejezte országos turnéját az Európa Kiadó. A zene után jöjjön most a szöveg.

Ez a több szempontból is rendkívüli kiállítás eddig nem kapott kellõ nyilvánosságot, holott a rendezõk nem csekély intellektuális bátorságról tettek tanúságot, amikor koncepciójukat kialakították. Nem csak ez a szempont indokolja, hogy mindenkit arra biztassak: tekintse meg a tárlatot. Rendkívüli a kiállítás, mert megkísérli, hogy egy alapvetõen nem vizuális, hanem politikai és leginkább nyelvileg megfogalmazható hazugságra irányítsa a figyelmet. A látogató dolga nem könnyû: szövegeket kell felkutatnia és összehasonlítania. A vizuális bemutatás képi része ehhez nem nyújthat sok segítséget - de errõl nem a kiállítók tehetnek. Közben a hangszóróból halkan a munkásinduló, az Internacionálé szól, amely mögül néha kihallatszik egy cigány és zsidó siratódal, amelyet a munkásmozgalmi dallam hamar elnyom.

Gyászban betakarított könyv, keserves könyv, megrázó könyv. Középkori keresztény kórusdalok füzére, hitetlen elemekkel átszõtt himnusz-sorozat egy mártírtörténet körül, imák, fohászok és szertartásos ívû szövegek együttese, sokrétegû beszéd a halálról, sõt a Halálról: a pusztulásnak és pusztításnak - a keresztény mitológia képzetanyagával ábrázolt - leírása, értelmének keresése.

Doboz a dobozban: Antal Csaba - Bagossy László rendezõi elképzelésétõl nyilván nem függetlenül - dobozt épít a dobozba, melynek egyik, felénk esõ oldalát nagyon és kevésbé szép keleti szõnyegek borítják függöny gyanánt. A dobozban öt mûanyag szék, az öt széken öt ember. Mesélnek. Mögöttük óriási hold vándorol - talán éjszaka van.

Az olümposzi istenek látják a lelkemet, elõítéletek nélkül mentem a moziba. Pontosabban: azt elõre elhatároztam, hogy nem érdekel, Wolfgang Petersen rendezõ hogyan írta át Homérosz eposzát. Ez nagyon magas labda volna, utólag nyilvánvaló: két újságoldalnyit is kitenne a "hamisítások" leltára. Pláne, hogy nemcsak az Iliász lett szabadon értelmezve, hanem a teljes mondakör: azzal, hogy Trója alatt Menelaosz és Agamemnón meghal, Heléna meg Párisszal elszökik a lángoló városból, nemcsak az Odüsszeia, hanem egy sor görög drámaíró (Szophoklész, Euripidész, Aiszkhülosz) is ad acta tétetik. De spongya rá, nézzük, mit hozott ki a jó alapsztoriból az idõs német dolgozó.

Azért ezen gondolkodnom kell. Ahhoz képest, hogy valójában egyetlen elkötelezett Peter Gabriel-rajongóval sem találkoztam az elmúlt három évtizedben, most csak úgy dõltek a népek, s ha nem is töltötték meg az arénát, azért összeverõdtek vagy kilencezren. Korosztályra, nemzetiségre vagy nemre nem bontanám a közönséget, mert még megszólna az ombudsman, de annyit jeleznem kell, hogy ezúttal egy cseppnyit sem lógtam ki a magam negyvennyolc évével. Nincs mese, itt most felsorakozott az összes progrock- és Genesis-fan - szûrtem le, némiképp elõítéletesen.

Az indusztriális alapú mûfajok ritkán vonzottak népes rajongótábort, hacsak nem rendelkeztek valamilyen, a zenéjükön túlmutató ideológiai többlettel (Laibach) vagy slágeresnek is mondható számokkal (Ministry). Az ausztrál Halo duó öndefiníciója ("Halo = A pusztulás, romlás és összeomlás hangfelvételei") alapján azonban eszmei többletrõl túlzás lenne értekezni, s egyszersmind a slágeresség sem a sajátja.