Doboz a dobozban: Antal Csaba - Bagossy László rendezõi elképzelésétõl nyilván nem függetlenül - dobozt épít a dobozba, melynek egyik, felénk esõ oldalát nagyon és kevésbé szép keleti szõnyegek borítják függöny gyanánt. A dobozban öt mûanyag szék, az öt széken öt ember. Mesélnek. Mögöttük óriási hold vándorol - talán éjszaka van.
A Madách Kamarában Roland Schimmelpfennig fiatal német drámaíró Az arab éjszaka címû darabját mutatták be, melynek kétségtelenül vannak arab és éjszakai beütései is. Afféle puzzle-mûrõl van szó, mely leginkább interaktív módon képzõdik meg: a közönségnek muszáj részt vennie benne, össze kell rakni a töredékeket.
És noha a hangütésben, a meseszövésben vannak olykor álomszerû, abszurd és képtelen elemek, végeredményben egy kerekded - bár bonyolult - történet áll össze, füllel, farokkal. Az a bizonyos helyszín, amely a véletlenszerûen csoportba verõdött szereplõk összehozására alkalmas, ezúttal egy tízemeletes lakótelepi ház, amely persze önmagában is sajátos képzõdmény, hát még a lakóival együtt. Három férfi és öt nõ sodorja egymásba a fordulatos mese szálait; közülük hárman a házban laknak, egy férfi a szemben lévõ házból vetõdik ide, egy másik pedig az egyik lakó szeretõje. A földrajzilag viszonylag kicsi merítés egyéb szempontokból nézvést sokkal szélesebb; társadalmi rétegek, életkorok, karakterek és sorsok húzzák szét az összetartó mesét.
Mindenki ül. Téli cuccokban, kabátban, kalapban, sapkában, sálban; a háttérben még némi hószitálást is látni olykor a jókora hold mellett. Pedig rekkenõ nyár van, mondják mindjárt az elején, az év legmelegebb napja. Hogy ne vegyünk semmit készpénznek - nyilván ez a "csavar" jelentése. A színpadon
az egyetlen cselekvés
a beszélés
- és Bagossy László rendezõ jól választott, amikor, némiképp merészen, mozdulatlanságra ítélte a színészeket. Hiszen ha belegondolunk, teendõ - a cselekvés, mozgás értelmében - nincsen semmi; a hangokra osztott mesélés viszont éppen elégséges karakterformálásra ad lehetõséget. Ilyenformán megnõ a súlya és a szerepe a beszéd megannyi tulajdonságának, a tempónak, az intonációnak, a hangerõnek, de még a hangszínnek is.
Itt van például az egyik lakó, Franziska Dehke. Az álmatag, memóriazavaros nõt Für Anikó vontatott és kissé emelt beszéddel kelti életre, csupa rezignált csodálkozás a figura, aki semmit nem ért ugyan a körötte zajló eseményekbõl, de abban biztos, hogy számára, mint rendesen, most sem jelent semmi jót a kavarodás. Az õ lakótársa a talpraesett arab lány, Fatima, aki heves és emelkedett szerelmi viszonyt bonyolít az õ Kaliljával, aki minden este - miután az aluszékony Franziska álomba zuhan a kanapén - felbukkan a lakásban, hogy alaposan megszeretgesse az õ szerelmét. Ott bóklászik a házban Lomeier, a házmester, aki momentán ugyan a nyári hõségben elszökött víz nyomát kergeti, de közben intenzíven lábadozik lidérces házasságából, föl-fölelevenítve annak komikusan elviselhetetlen fordulatait. És szembõl, a másik házból egy bizonyos Peter Karpati (nem véletlen, de nem ám!) kukucskál, mindközönségesen meglesi a zuhanyozó Franziskát, és fölhorgadt szenvedélyében hozzá indul. Így találkoznak õk a tízemeletesben, legszorosabban az alvó Franziska kanapéja mellett.
Mindenki szerelemre, de legalább szeretetre vágyik, meg el is vágyódik, nem tudja, hová, tán a sivatagba. És mindenki álmodozik, álmodik, intenzíven vagy kevésbé. Mondjuk, ez az összekötõ kapocs, a szereplõk, a nézõk meg nagyjából a földgolyó összes lakója közt. Ki ezzel, ki azzal pótolja átmenetileg vagy végleg élete hiányait - Franziska például konyakkal, sokkal. Ebbõl késõbb egészen komoly tragédia következik, melynek a világon semmi köze nincsen az alkoholizmushoz. De mire itt tartunk a mesében, már bohózatba fordult minden, afféle elrajzolt, abszurdoid bohózatba, melynek részleteiben persze ott lapul a múlt, tehát réges-régi, de fontos összefüggéseknek jöhetünk nyomára. Mindenesetre a komoly tragédiának már nincsen helye; némi melankóliának esetleg.
Amitõl viszont Vajdai Vilmos zenéje térít el; az ismétlõdõ dallam hangulatában lehetne ugyan melankolikus, tempójával s az ismétlõdéssel viszont feszültséget generál, végeredményben pedig egy szólammá válik a színészi szólamok között.
A színészi szólamok színesek; Für Anikó lassított tónusa mellett erõs kontrasztot képez Járó Zsuzsa energikus, szenvedélytõl fûtött, talpraesett Fatimája. Filmszerû jelenetekben elevenedik meg megannyi ballépése, kitörése - igaz, tán a legmozgékonyabb szereplõje a történetnek. Még a kés is neki jut - mint a kevés tárgyak egyike.
A kevés tárgyak másika, egy konyakosüveg elõször Für Anikó keze ügyében lakik, azután viszont a Mácsai Pál játszotta
Peter Karpati
átmeneti kényszerlakhelye. Ez a fordulat nyújt lehetõséget arra, hogy Mácsai príma hangjáték-alakítással játsszon el rengeteg érzelmet és színt, a malíciától a féltékenységen és csodálkozáson át a rémületig és rezignációig.
Jó Csuja Imre Lomeier házmester szerepében; amúgy neki vannak a legélénkebb víziói és a legjobb történetei. Csuja jó ritmus- és arányérzékkel ad némi borongós árnyalatot az õ saját happy endjének is - hiszen õ nyeri el az immáron nem annyira álmatag és memóriazavaros Franziskát. Debreczeny Csaba Kalilja hamar kerül a bohózati szál kellõs közepébe - és csúnya véget ér. Vagy nem is annyira.
Bagossy László rendezése kellemes estét szerez a kikapcsolódni vágyóknak. Bár nem tudok szabadulni attól a sejtelemtõl, hogy a szándék valami más, valami több volt itt eredetileg. És noha én ezt sem keveslem, sõt, halkan megjegyzem, hogy ahhoz a valami máshoz tágabb értelemben vett fül és farok kellett volna.
Csáki Judit
Madách Kamara, 2004. április 24.
