Azért ezen gondolkodnom kell. Ahhoz képest, hogy valójában egyetlen elkötelezett Peter Gabriel-rajongóval sem találkoztam az elmúlt három évtizedben, most csak úgy dõltek a népek, s ha nem is töltötték meg az arénát, azért összeverõdtek vagy kilencezren. Korosztályra, nemzetiségre vagy nemre nem bontanám a közönséget, mert még megszólna az ombudsman, de annyit jeleznem kell, hogy ezúttal egy cseppnyit sem lógtam ki a magam negyvennyolc évével. Nincs mese, itt most felsorakozott az összes progrock- és Genesis-fan - szûrtem le, némiképp elõítéletesen.
Nyolc óra öt percet írtak, amikor így bámészkodni adódott kedvem, lévén épp végzett a második elõzenekar. Az lehetett a koncepció, hogy ne legyen közönségük, amikor játszanak, úgyhogy ehhez lõtték be a kezdést - csak azt nem értettem, hogy ezután miért kellett negyven percig átszerelni, Daby Touré egy szál akusztikus gitárját követõen. Touréról majd késõbb, addig is essünk túl egy elkerülhetetlennek látszó életrajzi körön. Már a Genesis miatt is, egyfelõl.
H
Peter Gabriel (1950, London) tizenöt éves volt, amikor Tony Banks nevû haverjával megalapította a Garden Wall zenekart. Ebbe a Garden Wallba hamarosan beolvadt az Anon, a másik iskolazenekar, majd készítettek egy demót, immár New Anon néven. Ismertek egy producert a Deccánál, aki azelõtt szintén a sulijukba járt, õt kezdték ostromolni, és ez a Jonathan King alá is írt nekik egy papírt. Sõt. Az õ javaslatára váltottak a Genesis névre, s fazonírozták át - a Moody Blues nagyzenekari modorában - a hangzást. Így jelent meg az elsõ kislemez (The Silent Sun), majd az elsõ nagy is (From Genesis To Revelation), egyelõre még visszajelzés nélkül. Aztán ahogy véget értek az iskolaévek, átszervezõdött a zenekar, beszállt Phil Collins és Steve Hackett, és lassacskán, elõször az 1972-es Foxtrottal, megjelentek a népszerûségi listán. Selling England by the Pound, The Lamb Lies Down On Broadway - ezzel a két albummal folytatódott a sikersztori, és '75 magasságában már mindenütt a progresszív rock egyik alapcsapásának tekintették a Genesist. Ugyanakkor annak is eljött az ideje, hogy az önállósulás lehetõségét fontolgató Gabriel kiszálljon.
Hogy Gabriel szólóalbumai kezdettõl elmozdultak a progrocktól, az aligha meglepõ: az ilyetén úttörés meglehetõsen kifulladt 1977-re. Gabriel lepattant az atmoszferikus hangokról, rövidebb dalokat írt, lényegében a mainstream felé nyitott - más kérdés, hogy ehhez a mainstreamhez nála Robert Fripp, Tony Levin és Peter Hammill is hozzátette a magáét. De ha a Genesis körüli örökség a téma, akkor inkább a látványelemek, a teatralitás vagy az epikus betétek megõrzése merülhet fel.
1977 és 1982 között Gabriel négy albumot jelentetett meg, mind a négyet Peter Gabriel címmel. A korabeli slágerei közül a Biko mutatott a legmesszebbre, mely a Dél-Afrikában meggyilkolt Stephen Biko emlékére készült: ezt követte Gabriel "kiállása" a hetvenéves Nelson Mandela tiszteletére rendezett koncerten, majd, ugyancsak 1988-ban, az Amnesty International világ körüli turnéján. Mindeközben, a nyolcvanas évek elején "megálmodta" a világzenei dzsembörik prototípusát, a World Of Music Arts And Dance fesztivált. 1982 júliusában rendezték meg az elsõ WOMAD-ot, jókora anyagi veszteséggel - akkorával, hogy Gabriel csak egy októberi Genesis "nosztalgiakoncert" révén mászhatott ki a bajból. Aztán 1993-ban a tulajdonostársaktól tokkal-vonóval megvásárolta a fesztivált, így ma már csak az övé a Nagy-Britannia mellett Európa-szerte, az Egyesült Államokban, Kanadában, a Távol-Keleten és Ausztráliában is munkálkodó rendezvény. Mint ahogy az övé az 1989-ben alapított Real World Records is, mely - jellegében a WOMAD-hoz kötõdve - lassacskán úgy százharminc kiadvány és négymilliós összpéldányszám körül jár.
Gabriel világzenei elragadtatása mindenesetre nem hagyott kirívó nyomot a késõbbi dolgain. Feltûnt persze egy-egy idézet, egy-egy közremûködõ, egy-egy távolról beszivárgott ritmus, de csak egyik-másik filmzenéjére kenhettük rá, hogy világzenei ihletettségû. (A Passion - Music For The Last Temptation Of Christ címûre, mindenekelõtt.) A sorlemezei - az 1986 és 2002 között készült So, Us és Up - szépen tovább "araszolgattak" a maguk szintetizált útján, ott pedig, az artrock és Nusrat Fateh Ali Khan "árnyékában" a pop és a soul is könnyedén megfért. Ki tudja, talán éppen a "megfoghatatlansága" miatt nem találkoztam egyetlen elkötelezett Peter Gabriel-rajongóval sem az elmúlt három évtizedben. Bár az is lehet, hogy ezért dõltek kilencezren.
H
Háromnegyed kilenc és tök világos volt, amikor egy kijáróban felbukkant, majd a színpadhoz bicajozott Gabriel. A szintije mögé lépett, és abban a tök világosban szimplán elénekelte a Here Comes The Flood címû dalt. Különös, nem? Egy megasztár, aki bringával érkezik, és amúgy is teljesen normálisnak látszik - azért ez nem mindennapi. Meg aztán így még nagyobbat ütött, ahogy a Darknesszel kihunyt a fény, nyomában az elkerülhetetlen dirr-durr-csitt-csattal.
Gabriel színpada a küzdõtér közepén állt, alul a személyzet, felül a technika. Mintha színházban lettünk volna, a zenészek és a díszletek fel-alá liftezhettek, miközben komótosan körbe-körbe forgott a színtér. Hogy minden kerek vagy gömb formájú volt, még a kivetítõk vászna is, az sokat mond Gabrielrõl. Körözhetett a lábánál felkötve, nyelhette el csillogó lufi, egy pillanatig sem volt kétséges, hogy megvan a helye ebben a lekerekített univerzumban. Egy jó kis kitaposott hely, rálátással a mindenségre.
Természetesen nem mulasztotta el, hogy szót emeljen az iraki háború ellen, illetve hogy kalapot a zenészei és a személyzete elõtt, no és közben száznegyven percig nyomta, rendületlenül.
Ami nekem azért túlzásnak tûnt. Vessenek meg, de mintha nem futná ennyire a repertoárjából. Sorjázhattak a slágerei, a Secret World, a Red Rain, a Digging In The Dirt, a Growing Up, a Sledgehammer, én azon kaptam magam, hogy unatkozom. Hogy engem Peter Gabriel nem bír ennyi ideig megérinteni. Hogy semmi mágia. Hogy nem elég felkavaró. Ráadásul halálra komputerezte a számait, így ugyanúgy szólt mind. Nem is értettem, minek ide három gitár. A basszusnál Tony Levin.
Pedig Gabriel biztos tudja, mitõl döglik a légy. Csak hát már a végén jártunk, amikor a Signal To Noise alá keverte Nusrat Fateh Ali Khant, és az In Your Eyeshoz a színpadra hívta - a szenegáli Touré Kunda klánból származó - Daby Tourét. De akkor azért történt valami, igazán. Végre magával ragadt az ihletettség.
Aztán még ráadásul a Father, Son - Levinnel kettesben, és épp olyan puritánul, mint a legelején. Majd megint a kirakatfény, hogy jól láthassam, amint tombolnak Gabriel elkötelezett hívei.
Közel kilencezren.
Marton László Távolodó
Budapest Sportaréna, 2004. május 15.
