A tápláléklánc kényes dolog, kockázatos macerálni: a szúnyogot nyilván kevesen siratnák, de a rovarirtóknak, gondolom, hiányozna. Így van ez a moziban is. A filmes alapmûfajokról nyilvánvalóan nem lehet leszokni, nincs is annál szebb dolog, mint cyberhíreket közölni kõtáblán: villanypásztor szabta zsebkendõnyi területen cselezgetni. Olyan szép, hogy nem is szokott sikerülni. Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy a mozitörténet legnagyobb bukásaként számon tartott darab ugyancsak western (a helyenként figyelemre méltó Michael Cimino pazarló munkája, a Mennyország kapuja), meg azt, hogy Kevin Costner már egy ideje olyan szimbolikus kudarcfigura, akibe minden arra járónak illik belerúgni, hát az elõjelek inkább baljóslatúnak mondhatók. Oly halmozott hendikeppel indul e lovas, ami már eleve szimpatikussá teszi: oh, az esélytelenek nyugalma a legragadósabb, hiszen attól még nem kell szeretni, mert csomószor fúródott arccal a betonba, de a köpködõk kórusa, néhány minõsített esetet leszámítva, sohase vonzó társaság. Nos, nem történt semmi: fanyalogni éppenséggel van miért, de az egészségre nem ártalmas a dolgozat.
Ha lépésrõl lépésre haladunk, fel kell kötni a gatyát, hogy felhozhassunk valamit Kevin védelmére, hiszen ma már a Farkasokkal táncolót is illõ jócskán túlértékelt alkotásnak nevezni - mintha ezt nem lehetne elmondani az Oscar-díjas filmek számottevõ többségérõl. (Anélkül, hogy nagyon vitatkozni akarnánk a prérilíra utólagos minõsítésével, meg kell jegyezni, hogy félreértésen alapul, a magas díj kimondottan nem az örökkévalóságról szól ugyanis, de még csak a következõ kiadásáig eltelõ évrõl se, csak az alkalomról, az éppen használatos igényekrõl.) Hogy újból a végtelen mezõkre merészkedett, akár beismerésnek is felfogható, szeretett volna nyilván még egyszer túlértékelt lenni, ki nem. Ne feledkezzünk meg azonban a színész Costnerrõl, aki már csupán a számosság okán is több buktát sütött, mint a rendezõ, de például az amúgy roppant kínos Oliver Stone, amúgy roppant kínos összeesküvés-elméleti díszszemléjében (JFK) száz sztár közül emelkedett ki a játéka, és Al Capone legyõzõjeként is helyes volt: itt azt hozza, amit tud, amit ilyen szituációban (önmaga rendezõi keze alatt) mindenki hozna, a manírjait (nézzék el a rövid lajstrom elhagyását).
Rendezõi szándékainak és módszereinek tárgyalásakor nem hagyhatjuk számításon kívül a mûfaj utolsó két évtizedét. Széles e világon nincs még egy olyan zsáner, mely ennyi megújulási kísérletet szenvedett volna el, mint a vadnyugati film. Mintha mondjuk a mozi általános értelmû nagykorúsodási törekvéseikor - a múlt század hatvanas éveinek elejin - valaki kimondta volna, hogy a westernt ugyan mindenki szereti, de jegyet venni nem hajlandó rá senki. A hollywoodi stúdiók egyszerûen nem adtak pénzt, hagyták inkább az olaszokra a dolgot. Nota bene: e hozzáálláson Sergio Leone egyetemesnek mondható elfogadottsága sem változtatott. (Ha lennék olyan bátor, hogy azt mondjam, hogy a Volt egyszer egy vadnyugat aztán csak a túlértékelt mû, akkor nyilván lenne haddelhadd. Ám ez épp nem a legénykedés helye - a kontextus nem stimmel sajnos, a Farkasokkal táncolóról mondunk itt ilyeneket, s kétségtelenül két különbözõ pályáról van szó: beérhetnénk persze a nagy Clint Eastwood vegzálásával, hogy hogyan is [túl, még szép] értékelte a világ a Nincs bocsánatot, de ez meg nem érdekel.) Persze mindig akadt olyan magányos hõs, aki ki tudta verekedni magának a dolgot, gondoljunk csak Sam Pekinpah-ra, pedig maga a két lábon járó ellentmondás: a Vad banda egy mérföldkõ nyilván, a Pat Garrett... meg egy vicc - emlékeznek benne Bob Dylanre?
A megújítási szándék követel-ménye legalább olyan rossz hatással volt a szcénára, mint amennyire biztosítja máig is a fennmaradását. Amikor a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján, az akciómozi fénykorában elégséges innovációnak számított a még több vér - magyarán lazult a szorítás -, a mûfaj úgyszólván fellélegzett, s kimondottan üdítõ jelenségek láttak napvilágot: volt posztmodern és technowestern, persze folytathatatlanul. (Elõbbire a Tombstone - A halott város és a Sharon Stone-os Gyorsabb, mint a halál szolgálhat példaként, utóbbira az akkoriban minden mûfajon végigsöprõ igyekezetet - mely szerint mutassuk be a tyúktolvajokat már csirkefogó korukban - reprezentáló A vadnyugat fiai I-II.) De aztán jött Kevin, és megásta saját magának a vermet, a Farkasokkal táncoló kimondottan a békebeliség ellen hajtott. A nagy Clint a már emlegetett opusával csak ráerõsített a szentírásra: aki nem újít, nem ember. Ebbõl mára csak a keserves igyekezet maradt, meg az idõnkénti rápróbálkozás, mely téren voltaképpen e kísérlet találékonynak mondható, hiszen Costner elõhúz olyan egészen régi tartalmi és formai kliséket, melyek annyira õsik, hogy manapság nóvumszámba mennek. Akár örülhetünk is, hogy ezek közül a formaiak a kétségkívül érdekesebbek - a tartalom a néha elhanyagolt alapmaszlag, miszerint jó-jó, hogy vérben és mocsokban, de mennyi verítékben fogant az új világ, hogy dolgozni sokkal jobban szerettek, mint lõni, de volt, amikor lõni kellett, ámen. A munka ámbátor legtöbbször igen jól mutat a vásznon, Kevinen kifog, a végig kimódolt, mesterkélt mû akkor éled fel látványosan, amikor a coltok veszik át a szót. A mindent eldöntõ végsõ leszámolás hozza az említett formai leleményt: az egész cécó geneziséig nyúl vissza a rendezõ, a mítosz alapjait lerakó ponyva grafikus illusztrációi elevenednek meg ügyesen. Van egy jelenet, ami még a hibátlan reprodukción is túlmutat, nem elég, hogy tökéletes koreográfiával idézi a korabeli füzetek rajzait, de a mûfaj lelkületéig, a lõ-dühig hatol. Az általános - ha valaki hosszadalmasnak és körülményesnek nevezi, ráhagyom - lõorgia közepén, mintegy mellékesen, a hõs megmenti szíve hölgyét egy nyomorult statisztától, aki vesztére revolvert szorít a kedves halántékához. Itt nincs mese munkáról, bajtársiasságról, férfiasságról, a természet szépségeirõl: csak a sarokba szorítottság kétségbeesése látszik. Emlékszem egy felakasztott asszony rajzára valamelyik ilyen ponyváról, az volt ilyen - persze csak egy villanás, aztán túljátsszák ezt is, ebben a filmben mindennek megvan a maga bosszantóan felesleges indoklási szakasza: olyan az egész, mint egy képeskönyvvel bagzatott rádiójáték. Mondják és mutatják rendületlen, fel sem merül, hogy az egyik mindig elég lenne. Pedig nagyon is: egy western legyen nekem lassú, de ha kérhetem, ne túl hosszú.
- ts -
Forgalmazza a UIP-Duna Film
