Leírhatnánk a jó tíz éve aktív montreali szaxofonos zenéjét az avantgárd jazz, a különböző posztrock meg posztmindenféle irányzatok, netán a kísérleti elektronika vagy a legújabb drone trendek felől, ám így szem elől tévesztenénk a lényeget: az embert és egyetlen hű társának, az ő kegyetlen nagy sípjának kettősét. Az embert, ahogy torzuló arcú Sziszüphoszként csak fúj és fúj és fúj, elakadás és szünet nélkül, lelkiismeretesen cirkuláltatva a kétfejű fenevadban valamiféle prehisztorikus csít, eltévedt napszelet vagy bolygóközi ösztönt. Az ember és a sípja, vagyis ember nagyságú basszusszaxofonja sikeresen megnyitott csillagkapu, ami – ha elég bátrak vagyunk – elnyeli és szublimálja azok tudatát is, akik engednek a nád, a fúvóka, a légoszlop rezgésének és be merik lélegezni a kürtőn távozó, a tüdőből eredő levegőt. A körlégzés itt nem más, mint az univerzum ciklikus tágulásának-zsugorodásának, vagy egy dögös végtelenített loopnak a metaforája. Stetsont hallgatva nincs kétség: ettől indultak el a tengerből kifelé a dinoszauruszok, ettől merülnek hipnózisba a bálnák és ettől esnek transzba a poratkák. A Trafó szép számú közönsége megmaradt a kollektív meditációnál, ami még csak a kezdet, de azért nem semmi. Stetsonra azt szokták mondani, hogy kiszabadította a szaxofont a jazz béklyóiból, de nekem úgy tűnik, ennél sokkal többet tett: képes volt egy létező, klasszikus hangszeren úgy játszani, ahogy előtte senki más. A körlégzés, a fújás közbeni éneklés, a szaxofontest perkusszivitásának és az emberi test torkának, tüdejének beépítése teljesen egyedi zenei nyelvet teremt, ami mögött rengeteg unalmas gyakorlás van, de az eredete mégis a meditáció, az öntudaton való elmélkedés, a légzéstechnikák elsajátítása, a futóedzések, a koncertek előtt elvégzett jógagyakorlatsor, no meg a biciklizés. A körlégzés mestere rendszeresen biciklizik – aki valaha hallotta Stetsont, a világ legtermészetesebb dolgának látja az összefüggést.
Trafó, november 3.
