Magyar Narancs: A Crescendo Nyári Akadémia másfél évtizede működik Magyarországon egy nemzetközi mozgalom részeként. Ön az egyik alapítója a magyarországi szervezetnek. Mi ennek a célja, a küldetése?
Timothy Bentch: A fiatal klasszikus és jazzmuzsikusok magas szintű továbbképzése és segítése a pályájuk elindításában. Magyarországon külön hangsúlyt fektetünk a kelet–nyugati kapcsolatokra. Kulturális hidakat építünk az országok, világrészek között. Sok nagyon tehetséges fiatal érkezik Kína középső részeiből, Kelet-Európából és magyar falvakból, kisvárosokból is, akik anyagilag nehéz helyzetben vannak, a lehetőségeik nagyon szerények, és nem tudnának saját erőből eljutni jelentősebb nyugati helyekre, hogy tanuljanak vagy koncertezzenek. A Nyári Akadémiára nagyszerű tanárok jönnek, akik segítenek a fiataloknak a kapcsolatok kialakításában, szakmai utakban, külföldi tanulmányok folytatásában. Tanítottak nálunk a Bournemouth-i Filharmónia, a Holland Nemzeti Filharmónia, a Juilliard School tagjai, akik mind bevetik kapcsolataikat a fiatalok segítése érdekében. A tanáraink a Nyári Akadémia után is fenntartják a kapcsolatot a növendékeikkel. A filozófiánk lényeges része, hogy csak akkor lehetünk igazi muzsikusok, ha a belső, spirituális életünk is gazdag. Igyekszünk kapcsolatba lépni a Teremtőnkkel, aki rajtunk keresztül fejez ki valamit. Ez alatt a két hét alatt egy közösség alakul ki olyan muzsikusokból, akik nem egyszerűen csak egy foglalkozást űznek, hanem ennél sokkal mélyebbre hatolnak. A szeretet köt össze bennünket.
MN: Az istentisztelet tehát szerves része a kurzusnak?
TB: Igen, de nagyon figyelünk arra, hogy nyitottak maradjunk mindenki felé. Egy lelki környezetet biztosítunk, és mindenki abban vesz részt, ami számára elfogadható. A mozgalom elindítója egy svájci református lelkész volt, de ide természetesen nem csak keresztények jöhetnek. Beszélgetéseket tartunk, megismerjük egymás szempontjait, igazi barátság szövődik az emberek között. Szép látni, ahogy zsidók vagy buddhisták beleolvadnak a társaságba. Jöjjön el, akkor fogja igazán megérteni, mi is ez! Sokan itt fedezik föl valódi lelki énjüket, és rájönnek, hogy mindenki szerethető és különleges.
MN: Ezért van az a feltétel, hogy a részvétel a kurzus egész időtartamára szól, nem lehet csak pár napra jönni?
TB: Ennek elsősorban művészi oka van. Igazi művészi fejlődést nem lehet úgy elérni, hogy valaki pár napra beesik. A kurzus intenzív, órák, próbák, előadások, találkozások követik egymást, ehhez sok idő kell, akkor lesz hatékony.
MN: Van korhatár a jelentkezéshez?
TB: Van egy 14–16 éves csoport, és vannak a 16 éven felüliek. Valójában nincs korhatár, de főképp fiatalok jönnek, egyetemisták, frissdiplomások, a karrierjük elején állók, de akár tanárok is. A lényeg, hogy művészi pályára készüljenek és muzsikusként ennek megfelelő színvonalon álljanak, a beküldött hanganyagok alapján így válogatunk. Van, aki kifejezetten egy bizonyos tanárhoz jön, van, aki egy meghallgatásra készül, sokféle háttérrel jönnek. A kurzus során számos díjat osztunk ki, és a díjak mind koncertlehetőségek és utazások. Bécsben, Frankfurtban, az Egyesült Államokban teremtünk lehetőségeket, de a Müpában is volt koncertünk. A legtöbb helyen, ahová a növendékek mehetnek, vannak szervezeteink, amelyek segítenek nekik, befogadó családot vagy szállást találni, eligazodni. A Crescendo-listánk nagyon hosszú, a hálózat kiválóan működik.
MN: Milyen anyagi alapon szerveződik mindez? A táborok, az utazások, a koncertlehetőségek, a tanulási lehetőségek költségesek.
TB: Mindent magánadományokból csinálunk. Mindenütt vannak nagyvonalú és elkötelezett adományozók, Magyarországon is. Én is gyakran készítettem képekkel illusztrált leírásokat a mozgalomról, a céljainkról, a fiatal muzsikusokról, elküldöm a barátaimnak, ismerőseimnek, együtteseknek, szervezeteknek. Vannak olyanok, akik azt mondják, őket nem érdekli a dolog vallási része, de ha fiatal zenészeket segítenek, ahhoz szívesen hozzájárulunk. Sokféle partnerünk van, sok országban. Ezt gyönyörű látni. Csak egy kis bátorság, elszántság kell. Pár éve már mindig eljön hozzánk egy menedzser Bécsből, aki szintén sokat segít a tehetségeknek fellépésekkel, menedzseléssel.
MN: Ön tizenkét évig élt Magyarországon, ami nem gyakori egy koncertező külföldi művész részéről. Egy méltatója szerint „különleges kincs volt a magyar zenei életben”. Mi hozta ide, személyes vagy művészi megfontolás?
TB: Először nagyon is személyes. Úgy éreztem, imáim nyomán Isten irányított ide. Fogalmam sem volt, milyen lesz itt. Lassan megismertem embereket, és egy elképesztően gazdag zenei világra leltem. Nagyszerű muzsikusokkal, énekesekkel, karmesterekkel találkoztam. Nagyon széles repertoárt énekelhettem, egyebek mellett az operaházban és Szegeden. Erre nem lett volna Nyugaton lehetőségem, ahol általában beteszik az embert egyetlen kategóriába. Itt nagyon sokféle lehetőséget kaptam. Csodálatos barátságokat kötöttem, nagyon megszerettem a magyar kultúrát, a költészetet, a színházat.
MN: Ezek szerint magyarul is megtanult, ami nem kis teljesítmény.
TB: Természetesen beszélek magyarul. Visky András, a nemzetközi hírű kolozsvári költő és drámaíró nagy hatással volt rám.
MN: Hol és mit énekel mostanában?
TB: Tavaly énekeltem Don Giovannit Amerikában. Nemrég együtt léptünk fel a 16 éves lányommal, aki nagyszerű énekes, és nagyon örülök, hogy ő kapta a nagyobb elismerést. Jövőre csinálunk egy nagy Bach-koncertet a Chicago Cameratával. De nagyrészt visszaléptem az énekesi pályáról, mert nem akarok utazó művész lenni, és immár hivatásos lelkész lettem a mennonita közösségemben. Számomra ez olyan érzés, mint az éneklés – kommunikálok az emberekkel.
MN: Kik a mennoniták?
TB: Ez egy régi protestáns felekezet, amely rég elvesztette eredeti harcos jellegét, ma inkább humanitárius, segítő tevékenységeket folytat. Nem vagyunk sokan, Amerikában talán néhány százezren. Indiában és Afrikában egyre több mennonita közösség van. Háborúkban nem veszünk részt, a szegényeken igyekszünk segíteni.
MN: Visszatérve a zenéhez: Milyen változásokat lát a zenei életben az utóbbi évtizedekben?
TB: Egyre inkább a szórakoztatásról, a látványról szól. Az az igazság, hogy a zenei élet üzleti része sosem érdekelt. A velem egyívású embereket keresem, művészileg, emberileg egyaránt. Az ember kapott egy ajándékot Istentől, azt adja tovább. Énekelje azt, amiről belül úgy érzi, énekelnie kell. Amerikában a zene inkább üzlet, ezt nem szeretem. Európában sokkal mélyebben gondolkodnak erről.
