Magyar Narancs: Mintha az utóbbi években a klasszikus zene Öveges professzora vált volna belőled: te vagy az a zenetörténész, aki mindent el tud magyarázni, és mindenkit közel enged a zenéhez. Hogy tetszik neked ez a szerep?
Fazekas Gergely: Valóban fontos számomra, hogy szélesebb körhöz is eljuttassam, amit a zenéről tudok, és ha Bősze Ádám barátom egy interjúban „a magyar zenetudomány Mága Zoltánjának” nevezte magát, miért ne lehetnék én a „klasszikus zene Öveges professzora”. De a régi vágású, vastag keretes szemüveget viselő, Einstein-frizurás professzor alakja elég távol áll tőlem. Adnék még magamnak időt, hogy idős professzorrá váljak.
MN: Nem is a korodra céloztam.
FG: Azt hiszem, a közérthetőségnek ma feltétele, hogy az ember ne tekintélyes professzorként jelenjen meg. Én a tekintélyes zeneszerző mögött is a hozzánk hasonló embert szeretném megmutatni. Nem is a zeneszerzők érdekelnek elsősorban, hanem maga a zene. Bach világa már eltűnt, nem hordunk parókát, nem lovas kocsin járunk, hetente többször fürdünk. A zenéje azonban itt van velünk, és minden hangja érvényes ma is.
MN: Ki szolgált előtted mintául ehhez?
FG: A tanáraim nagyon fontosak, a sokféle szakmai identitásom közös magja a tanítás. A zeneakadémiai tanáraim közül Kovács Sándortól és Batta Andrástól tanulhattam meg, hogy miként lehet a zenetörténetről szabatosan, de szórakoztatóan beszélni, Somfai Lászlótól és Tallián Tibortól az elmélyült tudós megközelítésre kaphattam mintát. Úgy élem meg, hogy bármit csinálok a Zeneakadémián kívül – újságcikket vagy tanulmányt írok, nyilvános előadást tartok klasszikus zenéről, vagy popzenéről beszélek a Dalszerelőműhelyben –, valójában tanítok.
MN: Apropó, újságcikk. Nagyrészt ezekből áll a Négynegyed című könyv is, amelynek előszavában bevallod, hogy az amerikai esszéisztikus újságírás formálta. Mi hiányzott a magyar sajtóból?
FG: Akkor kezdtem hosszabb cikkeket írni a szélesebb közönségnek a 444-re, amikor Amerikában éltünk, és egy évig a Bard College-on tanítottam Fulbright-ösztöndíjjal. Akkoriban mindenki a hagyományos sajtó hanyatlásáról beszélt, és arról, hogy az interneten minden cikknek rövidnek kell lennie, ám az olyan lapokban, mint a The New York Times vagy a New Yorker, kilométeres, komoly kutatásokon alapuló, mégis olvasmányos írások jelentek meg. Ez nagyon inspiráló volt. Aztán kiderült, hogy tényleg vannak olvasók, akik igénylik, hogy többet kapjanak egy-két bekezdésnél. Ez a kötet az elmúlt közel nyolc évben született írásaimat tartalmazza. Különálló szövegek, de a szellemiségük közös.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
