Sz. G. Gingyikin: Történetek fizikusokról és matematikusokról Hogy még messzirelátó elmék is milyen fantáziátlanokká lesznek, ha a matematikáról van szó, pontosabban éppen a matematikának ama tartományairól, amelyeknek megértéséhez kifejezetten költői képzelőerő szükségeltetik, azt a kötet írója egy remek hazai - vagyis orosz - példán szemlélteti: "Csernisevszkij azt írta száműzetéséből fiának, hogy egész Kazany Lobacsevszkijen nevet: 'mi a csuda lehet egy sugár görbülete vagy egy görbült tér? Mi az, hogy párhuzamossági axióma nélküli geometria?' Ezt a 'csizma négyszögesítéséhez' és a 'csizmaszárból vont négyzetgyökhöz' hasonlítja, és azt mondja, hogy ez ugyanolyan ostobaság, mint igét írni oroszul."
Persze a kötet nem csupán anekdotagyűjtemény. Éppen az adja varázsát, hogy Gingyikin - aki egyébként, a könyvhöz fűzött utóirat tanúbizonysága szerint "egyike a világ vezető matematikusainak, jelenleg a Rutgers egyetem matematikaprofesszora" - képes a kézzelfogható és korántsem hibátlan személyiségtől az elvont gondolkodás csúcsaiig eljutó ismeretlen képletű görbület összefüggéseinek Plutarkhoszian színes és hiteles ábrázolására. A XVI. századtól induló történetben különösen szórakoztató a Tartaglia-Cardano-fejezet, a két matematikus párviadala, ahol az említett Cardano - egyébként a kardántengelyt, szerzőnk szerint igazságtalanul, róla nevezték el - gyönyörűséges önéletrajzának kivonatát is adja. Varázslatos, hogy a haldokló (és mára némileg elfeledett) autodidakta indiai matematikus, Ramanujan, amikor kollégája és felfedezője, Hardy a kórházban meglátogatja, és beszámol arról, hogy egy olyan taxival utazott, amelynek rendszáma az "unalmas" 1729-es szám volt, vadul tiltakozni kezdett: "De Hardy, hogy mondhatsz ilyet, hiszen ez a legkisebb természetes szám, amelyik két különböző módon írható köbszámok összegeként?!" Lenyűgöző olvasmány.
- forgách -
Typotex, 2003, 448 oldal, 2900 Ft
*****
A sellyei termálstrand A takaros baranyai kisváros múltja messzire vezet. Egy internetes bedekker szerint már a XIII. században "politikai központ" volt, később mezőváros, vásártartási joggal. Sőt! Már az 1800-as évek elején kitört az ipari forradalom a településen, egyebek mellett itt épült a Duna első gőzhajója, az 1817-ben vízre bocsátott Carolina. Mindezek után kissé váratlan, hogy a leírás végén, mintegy csattanóként, a következőt olvashatjuk: "Noha Sellye már II. Józseftől városi rangot kap és az I. világháborút követő szerb megszállás éveiben is járási székhely, kiegyensúlyozottabb fejlődéséről csak 1950 után beszélhetünk." Minden bizonnyal a "kiegyensúlyozottabb fejlődés" eredménye, hogy a település csak negyvenhét év múlva, 1997-ben kapott ismét városi rangot.
Sellyén számos látnivaló akad, kastély, arborétum, autentikus talponálló, ám a helyiek mostanában leginkább a fürdőjükkel büszkélkednek. Bárkivel elegyedjünk szóba, előbb-utóbb megkérdezi: "És a termált látta már?" Noha a néhány éve Sellyén járt pesti ismerősök beszámolója szerint nem egy nagy kaland - "a szokásos falusi brűgölő, meszes medencékkel" -, a helyiek lelkesedése valami mást sejtet.
És valóban. A strandot tavaly felújították, forog a víz, feszül a tükör a pazar medencékben. A zöldövezet gondozott, az öltözők, a vécék tiszták, sőt még szauna is van, a büfé árairól pedig legyen elég annyi, hogy nyolcvan forintért lángost Pesten még a Bosnyák téri piacon sem árulnak, nemhogy a Palán. A belepő is körülbelül a nyolc évvel ezelőtti fővárosi árakat idézi - 350 forint -, ráadásul ezért a pénzért a sötétben való lubickolás lehetőségét is megkapjuk, mivel a záróra este tízkor van.
A sellyeiek tehát méltán lehetnek büszkék legújabb létesítményükre. Mint ahogy a település állattenyésztési eredményei hallatán is minden bizonnyal megdobban a lokálpatrióta szíve. Mégis lenne egy szerény javaslatom. A sertéshizlaldát talán szerencsés volna elköltöztetni a fürdő közeléből.
- legát -
***** (mínusz kettő a legyek miatt)
Pandit Nikhil Banerjee: India's Maestro of Melody A Chhanda Dhara kiadót egy Indiából a Német Szövetségi Köztársaságba költözött Bharata Natyam táncosnő, Shefali Nag alapította. A gyarmatáru-kereskedelem egy nagyon kifinomult formáját választva, közel harminc éve szervez előadói esteket az egyre terebélyesedő Németországban, valamint sorra jelenteti meg az indiai klasszikus zene kitűnőségeinek lemezeit. Kiváló minőségű hangfelvételek olyan előadóktól, mint például az 1986-ban elhunyt Pandit Nikhil Banerjee, akit egyszerűen csak úgy emlegetnek: Isten Hangja.
Nikhil Banerjee kilencéves korában megnyerte a Bengál Állami Szitárversenyt. Ettől kezdve rendszeresen játszott az "indiai Bartók rádióban" (All India Radio). 1985-ben, mintegy 50 évnyi hangszeres rutinnal a háta mögött koncertet adott Kaliforniában, az Ali Akbar School of Musicban. Ennek a koncertnek egy ráadása (!) került a Chhanda Dhara lemezére. Az egyórás felvételen (SNCD 70900) egy olyan thumri (a Rága előadási rendszerénél könnyedebb stílusú darab) hallható, amely a Rága Khamajból kiindulva a Hansdhani, Adana, de még a Rága Darbari Kanada karakterét is finoman megjelenítve úszik át velünk hangulatokon, ízeken, miközben érzékeinket, figyelmünket kitűnően kordában tartja. Olyan improvizáció ez, amelyben társa Swapan Chaudhuri, a Lucknow Gharana tablajátékosa, akinek a legjobb értelemben vett kemény játéka a variáció láncolatain át is pontosan engedi követni a tálát, az indiai klasszikus zenére jellemző ritmusciklust.
- szabi -
Chhanda Dhara/INDIeGO
kiadó: *****
lemez: *****
The Kzamm Diaries www.kzamm.netfirms.com Sokat gondolkodtam loop ügynök weblogját olvasgatva, hogy vajon megelőzhető-e a szkizofrénia, és mik annak a biológiai és pszichoszociális feltételei. Tudom, hogy nem szabadna ilyet emlegetni, mert a diagnosztizálás előidézi a betegségtudatot, avagy az ördög a falra lesz festve, aztán lesétál a falvédőről, és kettészeli az agyakat egy izzó fémszállal. De úgy nézem, neki már mindegy, és azzal a problémájával, hogy egyedül van a bolygón - illetve néha ketten, de akkor is fokozott kockázattal -, sajnos nincs egyedül. Az utópisztikus szituáció egyszerű és mégis izgalmas. Egy idegen, aki kénytelen a Földön élni, állandóan elvágyódik innen az erkölcsileg jobb világba, de menni is fél.
Webnaplóban jó az olyan, illetve szórakoztatóbb a kedves olvasók számára, ha az fikciónak tűnik. Persze csak tűnik, mert amit loop ügynök, a Kzamm bolygóról származó kzammita, ál földlakó a földi életről ír, az bizony a kreatív ügynökségek hétköznapjainak véres valósága. A köré épített történet csak fájdalomcsillapító, hogy időt engedjen belesni a nirvána nevű peepshow-ba, mint a tintahalas akvárium a multinacionális vállalat irodájában.
Az általam megfigyelt preszkizofrén mindazonáltal nagy érzékenységgel és tájékozottsággal rendelkezik a világ dolgait illetően. Meg költői vénája is van neki. Fel ne tépje vajazókéssel, azt ajánlom!
sisso agent
*****
Pjotr Vajl: A hely zsenije Ez a magyarul nyilván elhibázott című (a helyes megoldás ugyebár A hely szelleme lenne, azaz a genius loci bevett toposza) esszégyűjtemény egyszerű és csattanós ötletre épül. Az orosz irodalmár egy-egy város és annak egy-egy megörökítője-alkotója rajzát adja kilenc páros esszében: így kerül egymás mellé James Joyce (Dublin) és Arthur Conan Doyle (London) vagy Arisztophanész (Athén), illetve Petronius (Róma). E párosítások többnyire adekvátak, egyszer-kétszer érzem erőltetettnek: Wagner és München összekapcsolása nyilván izzadságszagú, hisz a nagy német életének csak epizódja volt a bajor Athén. A magyar ember természetesen elgondolkodhat: vajon meg lehetne ezt csinálni a mi kultúránk nagyjaival? Hát, nehezen. Bartók és? Ady és? Arany és? Talán Krúdy és Nyíregyháza? De ez is nyögvenyelős lenne. Ami viszont biztos megy: Molnár Ferenc és Budapest.
Vajl szellemes-kellemes szerző, műveltsége (legalábbis ebben a kötetében) több a keresztrejtvényénél és kevesebb a valódi szerves, mély összefüggéseket láttató kulturáltságnál. Közhelyekben gondolkodik, de ezek middle-brow toposzok, vagyis nem éppen nemtelenek. Hajlik a felületességre, és akár a vőlegényjelöltet, a gyomrán át lehet legjobban megfogni; valósággal lázba jön, ha a vidék újonnan megismert ételéről ejt szót - és e szóra mindig kerít magának időt. (Úgy tűnik, Vajl a világ minden városában lakott.) Persze Dumas és Flaubert elemezhető kulináris szellemként is, Mahler azonban aligha. Szép képanyag teszi élvezetesebbé a kötetet.
- baz -
Európa Könyvkiadó, 2003, 378 oldal, 2200 Ft
****
Gustav Mahler: Szimfóniák. Jascha Horenstein és Bruno Walter vezényel E két karmester életpályája sok tekintetben hasonló. Mindketten zsidó családból származtak, és mindkettejüket emigrációban, angol-szász vidéken érte a halál. Jascha Horenstein (1898-1973) Kijevben született és Londonban halt meg, Bruno Walter 1876-ban Berlinben látta meg a napvilágot, hogy aztán a kaliforniai Beverly Hillsben élje utolsó napjait 1962-ben. És mindkettőjük életében sorsszerű szerepet játszott a császárváros: Horenstein Mahler halála évében (1911) költözött Bécsbe, hogy az Adolf Buschnál végzett zenei stúdiumok mellett - filozófiát tanuljon! Walter pedig Mahler igazgatása alatt lett a bécsi opera karmestere (1901-13). Horenstein nyilvánvalóan csodagyerek volt, akár Walter, aki kilencévesen már zongorakoncertet adott. Ám a generációs különbség nagy vízválasztó művészetükben: kettejük közül Bruno Walter a zeneszerző jó barátja és munkatársa volt Hamburgban és Bécsben, két Mahler-bemutató is szerepel életrajzában: Dal a Földről (1911); IX. szimfónia (1912). Horenstein életkora miatt jóval később ismerkedett meg Mahler művészetével, és ez meg is látszik dirigálásán. Felfogásában e művek kevésbé romantikusan, kevésbé vastagon hangzanak, mint egyébként. Kevesebb a gőz bennük, mondhatni. Különösnek tetszhet e kijelentés éppen a VIII. szimfóniával kapcsolatban, mely az "Ezrek szimfóniája" elnevezést kapta, és amely a zenei gigantománia egyik minősített eseteként él a zenebarátok tudatában. Ha nem is ezrek, de 756 előadó elé lépett Horenstein Londonban 1959. március 20-án, hogy elindítsa a koncertet a Royal Albert Hallban. Szinte hihetetlen, de a műsorfüzet állítása szerint az összes közreműködő ekkor találkozott először, és maga Horenstein is először vezényelte a művet. Az eredmény elképesztő, az előadás minden pillanatban kontrollált, ugyanakkor átélt, ha kell kamarazenésen áttört hangzás (a második rész csodálatos Adagiója), ha kell a drámai küzdelem, ha kell a misztikus lebegés ("Dir, der Unberührbaren"), és az egészet valami hihetetlen egységbe foglalja Horenstein akarata. (IMG Artists, BBC Legends, 4001-2)
Láttuk, hogy Walter mintegy fülbegyónással vette át Mahlertől szimfóniái értelmezését. ' maga egy Mahlerhez címzett levelében töprengve kérdezi: "Nem hátrány-e inkább az időbeli közelség előnye és a komponista személyes ismeretsége?" A felelet egyértelmű nem, hiszen Walter bevallása szerint a saját generációja legmagasabbrendű megnyilatkozásának látta barátja zenei művét, vezénylése ekként egy kor foglalata. Persze ez nyilván változott az idők során: az itt közreadott felvételek nagy része (I., II. és a IX. szimfónia) egy nyolcvanas éveiben járó, saját szavaival "tetterős aggastyán" megdöbbentő szellemi frissességről tanúskodó terméke. Melyiket válasszuk? Talán a kissé játékos Negyediket a New York-i Filharmonikusokkal, a végén a könnyed dallal a "mennyei életről"? Vagy a "Titán" jelzőre hallgató Elsőt, benne a János bácsi, keljen fel! című nóta bruegheli humorú feldolgozásával? Hozzám a Kilencedik áll a legközelebb, mindenekelőtt a második tétel osztrákos hangja, ami aztán persze démonikusnak bizonyul: a két világháború előtti Bécs kísérteties emlék most Walter számára, aki - és vele a hallgató - csak a záró Adagióban lel kibékítő nyugalmat. (Sony Classical, Columbia Legends, 0879882003)
- csont -
Mindkettő: *****
Egy csók és más minden Amerika egy olyan ország, amelyben sok város van, ők ezt úgy mondják: nagy, szerintem csak sok. Azért mondom ezt, mert erre a hétre kicsit a szokásosnál is mélyebbre sikerült nyúlni a tutiba. Abelül részletezett Avary-mű valahol Új-Angliában, egy Camden nevű díszletben játszódik, ez az izé meg New Yorkban, szép város, van egy park a közepin, olyan, mint Pomáz, csak ott nem Centralnak, hanem lakónak hívják a parkot, és kevesebbet mutatják moziban, de van-e az almában Anikó, nincs.
Szóval egy hétre kettő szerintem több mint elég, kettővel. Mert ez a két film olyan egyforma, mint a... most kezdjek rá megint erre a flashbackcirkuszra, minek. Inkább gyorsan essünk túl a különbségeken, aztán menjünk és engedjük el magunkat. Ebben nem mennek a népek hátrafelé, abban nincs rajzfilmes provizórium, ebben némileg kúrásorientáltabbak a szereplők, mégis ez a prűdebb darab, New York lakói a reklámfilmkészítők, Marisa Tomei magyarban is állandósult jelzője az Oscar-díjas, tudják, miért kapta? Konkrétan a Vinnie az 1 ügyűért, úgy vélem, megérdemelte, mehetünk.
- ts -
Forgalmazza a Budapest Film
*
