Ennek fényében aztán az Ire Works reménytelenül koncepciótlannak és gyengének tûnik: a nyitó, szokásos Dillinger-mészárlást (Fix Your Face) még elviszi a kezdeti eufória, utána viszont jön egy sor teljesen felesleges és érthetetlen téma. Izzadságszagúan slágeres a Black Bubblegum, vannak kisujjból kirázott, "most megmutatjuk nektek" jellegû, másfél perces kirohanások (Nong Eye Gong, When Acting As A Wave, 82588) és laptopzajokra épülõ, teljesen fölösleges skitek (Sick On Sunday, Dead As History). Az album végén villan csak meg a zsenialitás: a rock'n'rollos, félelmetesen nagy refrénnel meghintett Milk Lizard, a Party Smasher, a Horse Hunter és a nyugis zárótétel (Mouth Of Ghosts) jelenti a négyest, ami méltó maradt a Dillinger nevéhez, de még ezek sem mentik meg az Ire Workst a 2007 legnagyobb blöffje titulustól.
- vincze -
Relapse, 2007
**
Lawrence Sutin: Isteni inváziók - Philip K. Dick élete Egyszerre szürreális és dokumentaristán száraz, alapos és olvasmányos ez az 1989-ben írt életrajz egy 25 éve halott zsenirõl, akit idehaza csupán néhány éve fedeztek fel.
Az Isteni inváziók egy olyan amerikai élettörténete, akinek kedvence Beethoven volt, de munkáiban elõszeretettel utalt Wagnerre és Mahlerre is, miközben a hifiberendezéseket és a sztereó felvételeket is imádta. Egy hónapos korában éhen halt mellette az ikerhúga, élete során öt feleséget fogyasztott el, közülük a másodikkal akkor szakított, amikor azt elmebajjal kórházba szállították. Évekig élt kábítószerekkel (fõként LSD-vel), de a függõséget elkerülte. Bár õrültnek sosem nyilvánították, preskizofrén és paranoid tüneteket produkált, talán annak is köszönhetõen, hogy az FBI egy évtizedig tényleg figyeltette. Állítása szerint látta Isten (magánpapja szerint a Sátán) arcát az égen, de beteges vonzódása a disztópiás történetekhez kötötte. Ötévesen írta elsõ verseit, tízévesen saját (igaz, csak kétoldalas) újságot írt és adott ki, felnõttként 120 szó/perc tempóban gépelt. Kezdõként, alig három év alatt majdnem hetven novelláját jelentették meg, de kevesebb mint 30 év alatt megírt még 40 regényt is. Egész életében egyetlen központi gondolat foglalkoztatta: Mi a valóság?
Nos, a valóság az, hogy Philip K. Dick (1928-1982) élete a munkáiban megjelentekhez hasonlóan vibráló, nyomasztó és fondorlatos volt. Lawrence Sutin könyve mindezt profin hitelesíti.
- szami -
Agave Kiadó, 2007, 460 oldal, 2880 Ft
*****
Serj Tankian: Elect The Dead Sikeres zenekar tagjaként szólólemezt készíteni (kereskedelmi szempontból) legtöbbször szomorú bukásra ítélt vállalkozás: ha a muzsika egyáltalán nem hasonlít az anyazenekaréra, az a baj, ha meg rokon a zsáner, rögvest felmerül, hogy képességes társak nélkül ugyan ki is volna képes ugyanolyan nívón alkotni. Ez utóbbiban tényleg lehet valami, amint azt Serj Tankiannak, a kiváló System Of A Down énekesének friss szólólemeze is igazolja. Serj, kívülrõl nézve elég egyértelmûen bosszúból, voltaképp egy újabb SOAD-lemezt készített, melynek legfõbb jellemzõje, hogy kimaradt belõle Daron Malakian gitáros, aki az utolsó két System-lemezt immár a hangjával is dominálta. Ám ez csak ritkán válik a lemez elõnyére. A két nyitószám (Empty Walls; The Unthinking Majority) ilyen kivétel; a Systemtõl az utóbbi években megszokottnál jóval direktebb, ám korántsem szimpla számok ezek, ötletes váltásokkal és Serj jellegzetes, szívbe hasító dallamaival, melyekbe végre nem kavar bele Malakian óbégatása - remek indítás, ami után fokozatosan emelkednünk kellene fölfelé, ám helyette nincs más, csak a megállíthatatlan sápadás, vérvesztés. Mert Serj dalaiból Malakian közbeavatkozása nélkül éppen az hiányzik, ami a Systemet annyira kiemelkedõvé formálta: a bátor merítés az örmény folkzene dallamkútjából, és az ezeréves metálklisék káprázatosan fifikás kiforgatásai. A játékosság, a szellem. Ami marad, persze még így is több a semminél: az Elect The Dead számai nem ócskák, nem ízléstelenek; kellemesek, dallamosak, de akkor is csupán szimpla háttérzenék. Az sem segít rajtuk, hogy mindet egy valódi géniusz énekli el.
- greff -
Warner, 2007
***
Egon és Dönci Valahol távol, egy messzi, messzi galaxisban, egy kékeszöld bolygó kisebb országában élt néhány jó barát. A barátoknak volt sok szabadidejük, kreativitásuk és környezettudatosságuk, így egy szép napon elhatározták, hogy készítenek egy mesefilmet, ami vicces és aranyos, és minden létezõ módon beint a bolygó hatalmasainak. Így készült el az Egon és Dönci. Az egri srácok által nagyon kevés pénzbõl összekalapált film képi világa amerikai szuperprodukciók látványával vetekszik; a zöldpaprikától kezdve a kazettás magnón át egészen a Tejútig minden csudaszép és megaélethû. A történet egy távoli kis bolygó két lakójának tanulságoktól sem mentes ûrutazását mutatja be: Egon egy sete-suta, pamacshajú, önjelölt feltaláló, aki jó kedélyû, gömbtestû macskája, Dönci társaságában éli természetközeli mindennapjait. Mígnem egy napon valami fura szerkezet landol házuk közelében, ami rádöbbenti Egont, hogy pár naprendszerrel odébb is van élet, amit akár fel is lehetne fedezni. Összeeszkábál hát gyorsan a sufniban egy ûrhajót, és Döncistül kilövi magát az ûrbe. Megannyi 3D-s kaland után a fentebb említett, kékeszöld bolygóra is eljutnak, ahonnan boldogan repülnek vissza a sajátjukra. A bolygóra, ahol nincs se szex, se drog, se rakendroll, van viszont zöld fû, ózondús levegõ és repkedõ kolbászok. Az Egon és Dönci nem kicsit didaktikus módon átadott üzenete ellenére is szívcsücsökbe kívánkozó film, amire nemcsak a maroknyi egri fiatal, hanem az ország valamennyi lakója büszke lehet - akár szokott szemetelni, akár nem.
Iványi Zsófia
Forgalmazza a Hungaricom
****
Ludditák: Tizenegyes Kardsuhogtatós történelmi punk-rap egy törökverõ ükapáról, plasztikaimûtét-ellenes triphop egy guminõrõl, Bódi Guszti-parafrázis a Rádió C-rõl, ironikus, férfiszocializációs-focitematikus hiphop, és minden más, ami a két bátaszéki gépromboló képzeletébe és szótárába belefér. A Ludditák néhány hete megjelent, harmadik és egyúttal dupla lemeze tulajdonképpen egy alapos körkép a honi politikai, szociálpszichológiai, kulturális és nyelvi állapotokról. Kedvencem a globális felmelegedésrõl elmélkedõ és a Szimpla-kertet éltetõ nyárpárti rakendroll: "A Greenpeace is faszér' atyáskodik?! Hé, sprézzél és autózz halálodig!" Ha az emberiség a dínók sorsára szeretne jutni, abban nincs, aki megakadályozza, maximum a költõ és klímakutató lányok. De a fengshui-csúfolódó is tetszik nagyon: "Az odúm tabu lett, kaptam egy idegsokkot, egy amulettel elbasztam a vizesblokkot." Zeneileg szintén jólesõen összetett és trágár a két korongra osztott album. Helyenként meditatív, chill-outos, de leginkább vad és táncos, nem hiányzik belõle a pop, a rock, a reggae, a hiphop és a manapság oly trendi latin punk sem. Egyik lemez a szokásos módon készült, Dj Nafta és Párizs elektronikus alapjaival, ez a dobozos, profi diszkóverzió. A másik meg az alterrockkoncert-hangulatú, Vastag Gábor és Mezei András gitárjával, a géppuskakezû Gerdesits Ferenc dobjátékával és Bacsa Gyula billentyûivel. El lehet képzelni, hogy mennyivel húzósabb ez így, bár már a Porcogó címû lemezüknél és a kortárs irodalmi szcénán való megjelenésüknél lehetett tudni, hogy az okos, karcos szövegek alá nem lehet azt a végtelenül unalmas, repetitív zenét húzni csupán.
A lemez az év egyik legígéretesebb darabja, van rajta slágergyanú bõven, szeretni fogja intellektuális és tróger, de persze a legjobb az egész élõben, amikor vizualizálódik a zenei és a szövegcicoma is.
- sisso -
Playground Records, 2007
*****
Szenvedély - musicalkoncert Stephen Sondheim mûveibõl Akármennyire is erõlteti a memóriáját az emberfia hazai Sondheim-premierek után kutatva, nem dereng fel más emlék, mint az operában Koós János fõszereplésével bõdületeset bukó Nyakfelmetszõ kínosan dilettáns elõadása. A magyar musicaljátszásnak jócskán vannak törlesztendõ adósságai a mûfaj jelenleg éppen 77 esztendõs élõ klasszikusával szemben. A Fesztiválszínházban vendégeskedõ Madách-produkció ilyesformán hiánypótlásra vállalkozott, s a hatszereplõs koncert valóban hasznos tájékozódást kínált az eredeti, sõt bizarr témaválasztásairól híres szerzõ életmûvében. Valló Péter rendezésében és Zádori László zongorakísérete mellett vagy egy tucat Sondheim-darabból szólaltak meg dalok, így egyebek mellett két szám is elhangzott a Seurat híres festményét megelevenítõ musicalbõl (Sunday in the Park with George), vagy épp az Egy nyári éj mosolya címû Bergman-film zenés színpadra telepített változatából.
A hat énekes színész élvezte az ügyesen dramatizált Sondheim-gyorstalpalót: a két Miller (Lajos és Zoltán) és az Adagio nevû tenorformációból ismerõs Nagy Sándor szavatoltan snájdig hangtulajdonos; Oroszlán Szonja elsöprõen bájos jelenség, akinek vokális korlátai legfeljebb a Dick Tracy-film népszerû betétszámának (More) elõadása során váltak érzékelhetõvé; Mahó Andrea és Sáfár Mónika pedig nemcsak hangszépségével, de imponáló drámai adottságaival is megszolgálta a közönség tapsait. A dalok szövegét Galambos Attila magyarította, s szellemdús megoldásai ugyancsak nagyban hozzájárultak a produkció sikeréhez. A napjainkban divatozó köznyelvi fordulatokat (például a "simán" kiszólást) a stílustörés kockázata nélkül foglalta versbe, s attól sem riadt vissza, hogy a Broadway-színházak tárgykörében mozgó textusba belecsempéssze a pesti musicaldirektorok (Szirtes és Kerényi) nevét.
László Ferenc
MûPa Fesztiválszínház, november 26.
*****
Romsics Ignác: A 20. század rövid története Könynyen áttekinthetõ, világos szerkezetû, egyszerû nyelvezetû kötet Romsics Ignác történeti összefoglalója. A bevallottan is tudományos ismeretterjesztésre szánt szöveg két változatban jelent meg: egy illusztrációk nélküli, puha kötésû, tankönyvszerû formában, valamint egy nagyalakú, kemény fedeles, gazdag képanyagú, karácsonyi ajándéknak és közelharchoz egyaránt remek kiadványként. (Utóbbi A 20. század képes története címmel.) A mûfaj jellegébõl adódóan - a legmozgalmasabb évszázad egyetemes és magyar történelmét áttekinteni ötödfélszáz oldalon - jó néhány megállapítás axiómaszerûen pattog, ám a szerzõ a szûkre szabott terjedelem ellenére is igyekezett korántsem magától értetõdõ szempontokat behozni. Egyrészt a politikatörténet-központúság helyett az életvilág egészére (tudományra, mûvészetekre, szellemi mozgalmakra, a mindennapi életre, a környezetvédelemre) figyelés szándéka dominál, másrészt a históriához nem az extra Hungariam non est vita-féle történelemszemlélet alapján viszonyul. Mindez persze már rég nem újdonság a honi történettudományban - a közoktatásban vagy a hétköznapi történeti tudat számára viszont sajnos változatlanul szokatlannak hathat. Romsics Ignác szintézise mindenekelõtt innen nézve értékelendõ. Hogy aztán az érettségizõk/vizsgára készülõk a kötetbõl ezt is leveszik-e, avagy figyelmük, mint rendesen, továbbra is csak az évszámokra és a tételmondatokra terjed ki, az más kérdés.
B. I.
Rubicon-Ház Bt., 2007, 464 oldal, 3990 Ft
*****
Gyávák és hõsök A kérdés persze nem is igazi kérdés: vajon bölcs dolog volt-e Tom Cruise és Robert Redford részérõl újraforgatni a Szomszédokat? Filmmé dagasztani azokat a tévétörténeti pillanatokat, amikor Taki bácsi, Etus és Vágási Feri minden epizód végén a kamera felé fordult, és mint aki József Attila-verset szaval, komoran belemondta, mi fáj Gazdagréten. Amióta nem néztünk feléjük, sok minden megváltozott. Vágási Feri, odahagyva nyomdászkarrierjét, Washingtonban vállalt szenátori állást, méghozzá a republikánusok színeiben, megválasztásában pedig Etus is nagy szerepet játszott, aki liberális újságíróként sem volt rest felismerni a fiatalemberben a szárnyait bontogató, nagy formátumú politikust. De Taki bácsi sem maradt a taxizásnál, õt a katedra ragadta magához, s bár a tanári fizetések az Államokban sem vetekednek az ügyvédi óradíjakkal, a tehetséggondozás örömei sok mindenért kárpótolják a politikatudományok professzorát. Sorsuk fonalát ott veszszük fel újra, hogy Vágási Feri, akit ezúttal nem Nemcsák Károly, hanem Tom Cruise alakít, arról gyõzködi Etust (Meryl Streep), hogy a nevével fémjelzett afganisztáni hadmûvelet jó célokat szolgál, eközben azonban azt kell látni, hogy épp Taki bácsi (Robert Redford) tanítványainak a legjobbjai hullanak el az akció elsõ fecskéiként. Sajnos a produkció, melyet Redford maga rendezett, és amihez a pénzt Tom Cruise, a United Artists új ura kalapozta össze, nem mindig engedhette meg magának az eredeti gazdagréti helyszíneket, ezért a jelenetek többségét elég olcsó stúdiódíszletben sikerült csak leforgatni.
- köves -
Forgalmazza az InterCom
*+ fél
