„»Ez a Narancs-patak – magyarázta Diótörő –, de illatától eltekintve nem hasonlítható a Limonádé-folyamhoz, ami ugyancsak a Mandulatej-tengerbe ömlik.« Marika csakhamar erősebb csobogást, zúgást hallott, és megpillantotta a széles folyamot, mely büszke, kékeslila hullámaival ragyogó bokrok közt kanyargott tova. Rendkívül friss, szívet-lelket üdítő hűvösség áramlott belőle. Közelében egy másik, sötétsárga folyó hömpölygött nehéz mozdulással, illata azonban szokatlanul édes volt, és partján gyerkőcök ültek, horgásztak, s amit kifogtak, rögtön meg is ették. Közelebbről Marika észrevette: ezek a halak kis mogyorók voltak. Csekély távolságra takaros falut látott, minden ház, pajta sötétbarna volt. »Ez Mézeskalács-falva – mondta Diótörő –, a Méz-folyó partján. Lakosai igen csinosak, de ingerlékenyek, mivel mindnyájuknak örökké fáj a foga«” – olvassuk E. T. A. Hoffmann halhatatlan meséjében, A diótörőben, amely balettként a maga idejében nem aratott sikert. „Negyedik napja az összes újság azzal van elfoglalva, hogy legutóbbi szerzeményeimet miszklikbe aprítsa… Nem ez az első eset. A bántalmazásuk legkevésbé sem zavar, és mégis – mint ilyen esetben mindig – gyűlöletes kedvemben vagyok” – írta Csajkovszkij 1892-ben öccsének, Toljának Szentpétervárról, pár nappal a premier után.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
