Amikor másfél éve megismertük a belorusz apától és kirgiz anyától származó, Svédországban született és nevelkedett, akkor 17 éves hegedűs bemutatkozó lemezét, csupa Bach-művel, azt kellett megállapítanunk, hogy ez nem egy tizenhét éves, hanem egy bölcs, letisztult ötvenes muzsikálása. Úgy éreztük, van ebben a zenélésben valami nyugtalanító zártság, kerekség, megbonthatatlanság. Mindez persze kérdéseket is sugallt, amelyek valahogy így szóltak: Mi lesz ebből? Ez most a kezdete valaminek, vagy a vége? Hol itt a kamaszkor lázadása, hol a hab, amelynek idővel el kell majd forrnia? Fog még mélyülni ez a játék, lesz hová fejlődnie?
Nemrég megjelent Lozakovich újabb CD-je, csupa Csajkovszkij-művel: a Hegedűversenyt halljuk, és hat rövidebb darabot, hegedűs kedvenceket (Mélodie, Valse sentimentale, Méditation), de vokális zene átirata is megszólal, halljuk például Lenszkij híres áriáját az Anyeginből. (Az Orosz Nemzeti Zenekart az ifjú művész mentora, Vlagyimir Szpivakov vezényli – mindvégig bámulatra méltón magas színvonalon.) A lemez, mintha csak választ akarna adni a korábbi kérdésekre, felvonultatja mindazt, amit a korábbi Bach-felvételekből talán hiányolnunk kellett: ezúttal van tűz, szenvedély, sodró lendület, felszabadult kifejezésmód, sok nagy, drámai hangsúly, de van elegancia és ékesszólás is. Nyilvánvaló, hogy ez a hegedűs mindent tud, s Bachja azért volt zártabb, mert az előadó tudatosan szűkítette le a kifejezőeszközök körét. Lozakovich rendkívüli hegedűs és nagy formátumú muzsikus, sokat fogunk még hallani tőle és róla.
Deutsche Grammophon, 2019
