rés a présen

„Sosem volt másképp”

Philipp György karmester, rendező

  • rés a présen
  • 2020. március 13.

Zene

rés a présen: A komolyzenéből érkeztél a független előadó-művészet világába. Milyen indíttatásból?

Philipp György: Az alkotói és előadóművészi függetlenség nekem a kezdetektől fontos. Mázli, hogy a zenei felnőtté válásommal párhuzamosan hozott össze az élet csodálatos rendezőkkel és alkotótársakkal. A karmesterség volt az első a sorban, de a klasszikus karmesterkarrier csak nagyon fiatalon érdekelt, aztán rájöttem, hogy képtelen vagyok a versengésre, viszont az is világos volt, hogy a zenészpartnerek motiválásához van érzékem. Az operarendezésre, mint az általam ismert karmesterség színházi megfelelőjére, társszakmájára tekintek, ami a lehető legizgalmasabb dolog lett az életemben. Ezek ketten számomra szétválaszthatatlanok, nagyon sok rossz példát lát az ember, mikor a karmester nem ért egyet a rendezővel, vagy fordítva.

rap: Hogyan lehet ma az operát népszerűsíteni?

PGY: Komplex és nehéz feladat, mivel olyan műfajról beszélünk, amelyet kevesen értenek úgy, ahogy kéne: zenés színházként. Meg kell értetni, hogy nem egy szentek által írt csodás és tanulságos mesebuborék ez a műfaj, hanem rólunk és nekünk szóló történetek, valódi emberek játékával. Az opera gondolkodó nézőket igényel.

rap: Tavaly láthattuk az első közös produkciódat a Heureka Pop Orchestrával O/A – de personis címmel. Milyen velük az együttműködés?

PGY: A Heureka egy páratlan lehetőségekkel teli közösség, akikkel ez volt valóban az első közös operaprodukciónk. Az O/A – de personis két rövid darabból állt: Monteverdi Tankréd és Klorinda párviadala és Pergolesi Úrhatnám szolgáló című egyfelvonásosaiból. Ennek az előadásnak a sikere vitt minket a szorosabb együttműködés irányába, rengeteg tervünk van, köztük koncertek és operák is szerepelnek. A februárban bemutatásra kerülő POPera után a nyáron ismét egy barokk opera előadására készülünk.

rap: Hol és mikor látható a POPera?

PGY: A bemutató a Budapest Jazz Clubban lesz február 22-én este 8 órakor. A POPera cím arra utal, hogy a klasszikus zene mindenkié, és kellő nyitottsággal megérthető és befogadható. A zenei életben máig meglévő elitizmus és hierarchia pedig idejétmúlt. Az előadás legfontosabb kérdése, hogy kinek mennyire őszinte a viszonya a zenéhez. Nézőként tényleg kedveli Wagnert, vagy csak rongyrázásból hallgatja. Az előadásban Mozart legismertebb, legfontosabb operaáriái hangzanak el nem mindennapi hangszerelésben, újragondolásban. Élőben a Swing à la Django zenél, felvételről pedig a Heureka Pop Orchestra. Öt fantasztikus operaénekes játssza az előadást: Csereklyei Andrea, Balogh Eszter, Erdős Attila, Najbauer Lóránt és Csapó József, valamint két nem mindennapi színész filmfelvételről: Csizmadia Orsolya és Mózes Zoltán.

rap: Hol bukkansz fel még a közeljövőben?

PGY: Ismét látható lesz a Kolibri Fészekben a csecsemő-előadásunk, az ExtraIntra-álommese, és az ARTUS stúdióval készült előadások – a Szél kapuja és a Cseppkánon –, amelyeknek főként zeneszerzője vagyok. Májusban a MAPPING (A map on the aesthetics of perfoming arts for early years) keretében színházrendezőknek, zenészeknek tartok vokálkurzust Belgiumban, nyáron a társulatom, az À la c’ARTe énekesei a Budapesti Fesztiválzenekarral New Yorkban lépnek fel a Falstaff előadásukban.

rap: Milyen az ideális alkotótárs számodra?

PGY: Aki mindenre nyitott, nem fél az új ötletektől. Mint Veres Borcsi, Lombos Pál, Bartek Zsolt, Kertész Endre, Mózes Zoltán, Goda Gábor, Gergye Krisztián és Alexics Rita.

rap: Ha egy varázsló mindent előteremtene hozzá, amit csak akarsz, milyen előadást állítanál színpadra?

PGY: A műfaj, ami nekem most a legfontosabb, élőzenét, szimfonikus zenekart kíván. A varázsló pont annyit tehetne hozzá az amúgy teljesen elégedett alkotói tevékenységemhez, hogy például A POPerát minden alkalommal élő szimfonikus zenekarral lehessen játszani. Vannak persze darabálmaim, de most úgy látom, és ez sosem volt másképp, hogy amit igazán szeretnék, az megvalósul, ami pedig nem, annak oka van.

 

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.