Meglepő, de már több mint két, sikerekben gazdag évtized van az iowai Slipknot mögött. A nu metal stílus ikonikus zenekara a 2000-es évek elején azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy meglehetősen egyszerű zenéjét (darálás, acsarkodás, ordibáló énekes, néhol tiszta hangfoszlányokkal) indokolatlanul sok muzsikus részvételével adta elő a színpadon. Ráadásul mindegyikük maszkot hordott.
A mostani budapesti fellépés leginkább azt mutatta, hogy a Slipknot két évtized alatt nem sokat fejlődött – legalábbis, ami a dalszerzést illeti; a koncert jelentős részében mintha ugyanazt a dalt játszották volna újra meg újra. A távolról sem lehengerlő zenei teljesítmény ingerszegény látvánnyal társult: a maszkos fenegyerekek alig mozogtak, általában lomhán bűvölték hangszereiket, néha-néha lángeffektek növelték a vizuális élményt, no meg az, hogy a háttérben olyan örök érvényű igazságokat láthattunk kivetítve, mint „People=shit”, ami mellesleg az egyik daluk címe is.
A sok panasz mellett persze nem feledkezhetünk meg arról sem, ami jó volt. Leginkább az, amikor visszanyúltak 1999-es, cím nélküli első lemezükhöz: egykori slágerük, a Wait and Bleed azon ritka pillanatok közé tartozott, amikor a közönség is hangosan dalolt, a debütalbumot nyitó (sic) című szerzemény alatt pedig megtapasztalhattuk, hogy a rockban is lehet létjogosultsága a három ütőhangszeresnek a színpadon.
Pluszpont jár azért is, hogy a saját bevallása szerint megfázással küszködő énekes, Corey Taylor interakcióba lépett a közönséggel, és vagy tucatszor elmondta, mennyire örül, hogy Budapesten lehet. Ráadásul érezhetően megilletődött, hogy 2020-ban ekkora tömeg ujjongta végig, ahogy a lassan ötvenes éveikbe lépő zenészek előadják haknigyanús performanszukat. Nincs kizárva, hogy aki a zenét élvezte, Corey gesztusait is díjazta.
Papp László Sportaréna, február 4.
