Danko Jonesról három dolgot érdemes tudni: nyelve Gene Simmonsénál is nyúlánkabb és csípősebb, a dobosokat a Spinal Tapnél is gyorsabban fogyasztja, és a nullás évek legjobb garázsrocklemezei közül hármat is ő hozott össze (Born A Lion, We Sweat Blood, Sleep Is The Enemy). Danko amolyan posztmodern rockhős, aki úgy túlozza el ironikusan a klasszikus rocksztárhabitust, hogy közben abszolút komolyan lehet venni azt a tépázhatatlan magabiztosságot, azt a zsigeri, macsó energiát, ami a színpadon árad az amúgy puha beszédű, intelligens kanadai srácból. Produkciója csak ott csúszott meg, hogy 2008-tól kezdve túlfeszítette a határait, mikor ugató beszédénekét poposan kent dallamokra cserélte. Az altrock felé kormányzott, szürke Rock And Roll Is Black And Blue után most sem tért vissza a korai lemezek AC/DC-féle bugirockriffeléséhez meg a lendületből légbasszusozható tuskóságokhoz, de új énekmodorához jobban passzoló stílust választott. A Fire Music Danko Jones csordavokálos, punkmetalos albuma, amelyet bevallottan a Misfits koszos, bitumenbonyolultságú dalainak örökségében merített meg. A Body Bagsbe például olyan riffet és sodrást pumpált a rocktrió, hogy az rögtön örökbérletet váltott a Danko-besztofba. Mellé pár régi vágású ösztönrockdalt meg egy southern country hangulatú Watch You Slide-ot rámolt, a She Ain’t Coming Home-ban pedig egyenest a Judas Priest ikerszólóit és (sajnos) James Hetfield énekstílusát idézte meg. Bár néhány puhított töltelék is felcsúszott rá, végre megint húz és lüktet az új Danko-lemez.
Bad Taste Records, 2015
