Előfordul, hogy egy előadó olyan hitelességgel szólaltatja meg egy zeneszerző műveit, mintha a komponista reinkarnációja volna. Csupán egyetlen példa: Kocsis Zoltán úgy játszott Bartókot, ahogy előtte és utána senki – legfeljebb maga Bartók. Ezt a kivételes hitelt, ezt a teljes azonosulást érzik sokan manapság, amikor a még mindig nagyon fiatal orosz zongoraművész, a 28 éves Danyiil Trifonov Rachmaninov-játékát hallgatják. Rachmaninovnak vannak jó, kitűnő és nagyszerű előadói Martha Argerichtől Jevgenyij Kiszinig és Nyikolaj Luganszkijtól Yuja Wangig, de olyan, mint Trifonov, nincs még egy.
Rachmaninovot sokan értik, de még többen félreértik. A félreértések természete hasonlít azokhoz, amelyekkel Liszt muzsikájához közelítenek tévesen. Lisztről sokan úgy hiszik, elég hozzá a virtuozitás. Rachmaninovról pedig sokan azt gondolják, a technikai perfekció mellé csak jó adag „hollywoodi” érzelmesség kell, s már kész is a hiteles interpretáció. Új lemezén, melyen a Yannick Nézet-Séguin vezényelte Philadelphia Orchestra plasztikus kíséretével az 1. és a 3. zongoraversenyt szólaltatja meg (fisz-moll, op. 1; d-moll, op. 30), Trifonov bizonyítja, hogy a Rachmaninov-játék kulcsa a magasrendű komplexitás. Nem elég a szikrázóan tökéletes technika és az érzelemgazdagság, kell a szimfonikus telítettségű zongorahang, a személyiség rendkívüli formátuma, az indulatok kivételes ereje, a tartás, a büszkeség, a nemesség és az arányérzék is. Ezeket az előadásokat mindez együtt jellemzi – ettől tökéletesek.
Deutsche Grammophon, 2019
