Csillámos derű - Darkstar: News From Nowhere

  • - minek -
  • 2013. április 8.

Zene

Az eredetileg duóként induló, majd trióvá terebélyesedő brit formáció néhány évvel ezelőtt már végrehajtotta a maga kopernikuszi fordulatát: az eredetileg kétségtelenül agyas posztdubstep/UK garage típusú tánczenékben utazó James Young és Aiden Whalley maga mellé vette James Buttery vokalistát, és így csináltak egy figyelemre méltó elektropop/sötét szintipop albumot (North, 2010). Ennek az anyagát rögvest el is hozták az A38-ra, s a koncertprogram kissé meg is lepte az amúgy családias publikum más zenére számító felét - pedig a tintakék sötétségben úszó színpadon szintijeik fölé görnyedő hangmesterek és a magányos vokalista produkciója még fényesebb jövőt sejtetett. S lám, az új albummal visszavonhatatlanul teljes jogú tagjai lettek a zenekészítők hagyományos dalformákban utazó közösségének - mondjuk, ők leginkább analóg kütyükkel próbálják magukat kifejezni (ami minimum a 70-es évek óta nem számít istenkísértésnek).


 

Jól fésült és komponált, szellemes dalok egész sorát tudták megírni és rögzíteni ezúttal, a tónus ráadásul sokat finomult a kissé gépies North óta - egyfajta szelíd melankóliáig, sőt visszafogott derűig jutottak. Az érzelmességet kiemeli Buttery karakteres falzett vokálja, ami még ebben a hangfekvésben sem irritáló, s ez szinte csodaszámba megy. Young és Whalley pedig annyi ötletet, szellemességet és csillámot pakolt a számokba, amennyit csak nem szégyellt. Az már csupán ráadás, hogy a dalok közül a maga nemében több is majdhogynem slágervárományos: a Timeaway, az Armonica és az Amplified Ease mindenképpen ezek közé sorolható.

Warp/Neon Music, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.