Az eredetileg duóként induló, majd trióvá terebélyesedő brit formáció néhány évvel ezelőtt már végrehajtotta a maga kopernikuszi fordulatát: az eredetileg kétségtelenül agyas posztdubstep/UK garage típusú tánczenékben utazó James Young és Aiden Whalley maga mellé vette James Buttery vokalistát, és így csináltak egy figyelemre méltó elektropop/sötét szintipop albumot (North, 2010). Ennek az anyagát rögvest el is hozták az A38-ra, s a koncertprogram kissé meg is lepte az amúgy családias publikum más zenére számító felét - pedig a tintakék sötétségben úszó színpadon szintijeik fölé görnyedő hangmesterek és a magányos vokalista produkciója még fényesebb jövőt sejtetett. S lám, az új albummal visszavonhatatlanul teljes jogú tagjai lettek a zenekészítők hagyományos dalformákban utazó közösségének - mondjuk, ők leginkább analóg kütyükkel próbálják magukat kifejezni (ami minimum a 70-es évek óta nem számít istenkísértésnek).
Jól fésült és komponált, szellemes dalok egész sorát tudták megírni és rögzíteni ezúttal, a tónus ráadásul sokat finomult a kissé gépies North óta - egyfajta szelíd melankóliáig, sőt visszafogott derűig jutottak. Az érzelmességet kiemeli Buttery karakteres falzett vokálja, ami még ebben a hangfekvésben sem irritáló, s ez szinte csodaszámba megy. Young és Whalley pedig annyi ötletet, szellemességet és csillámot pakolt a számokba, amennyit csak nem szégyellt. Az már csupán ráadás, hogy a dalok közül a maga nemében több is majdhogynem slágervárományos: a Timeaway, az Armonica és az Amplified Ease mindenképpen ezek közé sorolható.
Warp/Neon Music, 2013
