Deltácska - a Depeche Mode lemezen és élőben

Zene

A magyarok legkedvesebb popzenekara elkészítette 13. lemezét, és rögvest be is mutatta Bécsben. Kritikusunk választ ad arra a kérdésre, hogy kikeveredett-e a Depeche Mode a középszerből, és vázolja, mi várható májusban Budapesten.

Ha közvélemény-kutatást tartanának arról, melyik zenekart szeretik a legjobban Magyarországon, akkor szinte biztosan a Depeche Mode végezne az élen. Még úgy is, hogy a zenekar már rég túl van kreativitása zenitjén, amely állítással persze az átlag Mode-rajongónak kötelező nem egyetértenie. Az igazi fanatikus szerint egy adott új album is simán lehet olyan jó, mint a Violator, és bármelyik mostani koncert überelheti a Devotional turné legjobb pillanatait. A Mode legnagyobb vívmánya az volt, hogy sikeresen párosította a modern elektronikát a vintage gitárokkal, és így megszületett egy egyszerre modern és valahol mégis kicsit régiesnek tűnő hangzás. A kísérletezés és útkeresés sikeresen zajlott az 1993-as Songs of Faith and Devotionig, melynek fent említett turnéja szétzilálta a zenekart: Dave Gahan majdnem belehalt, Martin Gore és Andy Fletcher majdnem beleőrült, Alan Wilder meg köszönte szépen, és kiszállt. Az óriási nehézségek árán, immáron trióban felvett Ultra (bár inkább duóban, hiszen Fletch, mint tudjuk, az arcán kívül semmit nem tesz hozzá a De-peche Mode-hoz), talán mert válságtermék volt, még mindig jól sikerült, de a 21. századba lépve a zenekar egyre kevésbé idézte régi önmagát.

Eleinte sokan pont Wilder kiszállása miatt tartottak a folytatástól, mondván, hogy ő volt a zenei rendező és hangzásfelelős, de érdekes módon a stúdióban való pepecselést korábban gyűlölő Gore felfedezte szerelmét az old school szintetizátorok iránt, és Ben Hillier producerrel karöltve izgalmas aláfestést adott az újabb számoknak. Csak időközben pont a dalszerzői vénában fogyatkozott meg a vér, és hiába szállt be a komponálásba a kreatív öntudatra ébredt Gahan, a nullás évek albumai igencsak középszerűre sikerültek.


Most pedig itt a 13. nagylemez, a Delta Machine, melyet már nem a Mute, hanem a Sony jelentetett meg. A zenészek (és Fletch) a Violator és a Songs of Faith... világának újbóli megidézéséről beszéltek az előzetes interjúkban, és valóban, főleg az előbbi album különböző motívumai köszönnek vissza egyes pillanatokban. A fő dalszerző természetesen továbbra is Gore, aki folytatja a vallás világának kíváncsi feltárását. Ennek egyik legfőbb bizonyítéka, hogy közvetlenül egymás mellé került egy Angel és egy Heaven című szám, de a hit az Alone szövegében is komoly szerepet kap. Egy másik fontos lírai motívum az együttes életében korábban erőteljes nyomot hagyó drogozás, de mind a nyitó Welcome To My Worldben, mind a beszédes "I'm coming for you like a junkie" sort tartalmazó Soothe My Soulban ott van a feloldozás. És ha már a Violator szóba jött: utóbbi dal akár a Personal Jesus kistestvére is lehetne. Ami még viszonylag újszerű húzás, hogy a két vokalista sokszor szinte duettben vagy egymásnak feleselve énekelget, Gore csak egy számban énekel szólót, valamint a Slow és a Goodbye című dalokkal a blues is végérvényesen megérkezett az életműbe.

A fentiekből kiviláglik, hogy a DM a Delta Machine-nel sem hozta vissza az 1986 és 1997 közti színvonalat, és már csak az a kérdés maradt: milyen formát mutat élőben. A Telekomnak köszönhetően a Narancs is kiutazhatott Bécsbe egy albumindító minikoncertre, melyet a zenekar egy mindössze 1500 férőhelyes klubban tartott.


 

A kísérők a szokásosak: billentyűkön Peter Gordeno, a dobok mögött pedig az osztrák Christian Eigner, aki hazai közönség előtt bizonyíthatja, hogy egy párhuzamos univerzumban biztosan metálzenekarban dobol. Nagy szükség van rájuk, mert Fletch, aki simán kiadhatná a "Hogyan legyünk milliomosok mindenféle tehetség és erőfeszítés nélkül" című könyvet, továbbra is csak a tapsolásban és az integetésben jeleskedik. Gore az atlétájában, halászgatyájában és bakancsában úgy fest, mint egy koravén tinédzser, Gahan pedig a kis színpadon is ugyanaz a rockisten, mint egy stadionban, bár ő valószínűleg egy konyhaasztalon is hozná ezt a szintet, és szerencsére most még a hangja is jó formában van. Ami még örömteli, hogy az új dalok élőben jobbak, különösen a Soft Touch/Raw Nerve csattogása sikerül sokkal erőteljesebbre.

A Mode nagyjából ugyanazt a szetet játssza, mint pár napja David Letterman show-jában, ami azt jelenti, hogy az öt új szám mellett befér egy-két klasszikus is: a Walking in My Shoes, az utoljára tizenöt éve játszott Barrel of a Gun, az elmaradhatatlan Personal Jesus (magyar alcímmel Ricsárd tács fész) és a szintén kihagyhatatlan Enjoy the Silence. A Letterman-szet dalain kívül egy szintén jó régóta pihenőpályán tartott szám, az Only When I Lose Myself hangzik el és generál két libabőröztető mozzanatot: az egyik, amikor Gore belekezd az énekbe (a stúdióváltozaton Gahan énekel), a másik pedig, amikor berobban Eigner dobja. Ez az ötvenperces kis buli pont jó volt kedvcsinálónak, gondolom, miközben a Scooter frontembere, H. P. Baxxter mögött baktatok lefelé a Museumsquartier lépcsőjén.

Columbia/Sony, 2013; Museumsquartier, Bécs, március 24.


Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

Eli Sarabi kiszabadult izraeli túsz: Az antiszemitizmus most még erősebb, mint az elmúlt évtizedek alatt bármikor

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.