Deltácska - a Depeche Mode lemezen és élőben

Zene

A magyarok legkedvesebb popzenekara elkészítette 13. lemezét, és rögvest be is mutatta Bécsben. Kritikusunk választ ad arra a kérdésre, hogy kikeveredett-e a Depeche Mode a középszerből, és vázolja, mi várható májusban Budapesten.

Ha közvélemény-kutatást tartanának arról, melyik zenekart szeretik a legjobban Magyarországon, akkor szinte biztosan a Depeche Mode végezne az élen. Még úgy is, hogy a zenekar már rég túl van kreativitása zenitjén, amely állítással persze az átlag Mode-rajongónak kötelező nem egyetértenie. Az igazi fanatikus szerint egy adott új album is simán lehet olyan jó, mint a Violator, és bármelyik mostani koncert überelheti a Devotional turné legjobb pillanatait. A Mode legnagyobb vívmánya az volt, hogy sikeresen párosította a modern elektronikát a vintage gitárokkal, és így megszületett egy egyszerre modern és valahol mégis kicsit régiesnek tűnő hangzás. A kísérletezés és útkeresés sikeresen zajlott az 1993-as Songs of Faith and Devotionig, melynek fent említett turnéja szétzilálta a zenekart: Dave Gahan majdnem belehalt, Martin Gore és Andy Fletcher majdnem beleőrült, Alan Wilder meg köszönte szépen, és kiszállt. Az óriási nehézségek árán, immáron trióban felvett Ultra (bár inkább duóban, hiszen Fletch, mint tudjuk, az arcán kívül semmit nem tesz hozzá a De-peche Mode-hoz), talán mert válságtermék volt, még mindig jól sikerült, de a 21. századba lépve a zenekar egyre kevésbé idézte régi önmagát.

Eleinte sokan pont Wilder kiszállása miatt tartottak a folytatástól, mondván, hogy ő volt a zenei rendező és hangzásfelelős, de érdekes módon a stúdióban való pepecselést korábban gyűlölő Gore felfedezte szerelmét az old school szintetizátorok iránt, és Ben Hillier producerrel karöltve izgalmas aláfestést adott az újabb számoknak. Csak időközben pont a dalszerzői vénában fogyatkozott meg a vér, és hiába szállt be a komponálásba a kreatív öntudatra ébredt Gahan, a nullás évek albumai igencsak középszerűre sikerültek.


Most pedig itt a 13. nagylemez, a Delta Machine, melyet már nem a Mute, hanem a Sony jelentetett meg. A zenészek (és Fletch) a Violator és a Songs of Faith... világának újbóli megidézéséről beszéltek az előzetes interjúkban, és valóban, főleg az előbbi album különböző motívumai köszönnek vissza egyes pillanatokban. A fő dalszerző természetesen továbbra is Gore, aki folytatja a vallás világának kíváncsi feltárását. Ennek egyik legfőbb bizonyítéka, hogy közvetlenül egymás mellé került egy Angel és egy Heaven című szám, de a hit az Alone szövegében is komoly szerepet kap. Egy másik fontos lírai motívum az együttes életében korábban erőteljes nyomot hagyó drogozás, de mind a nyitó Welcome To My Worldben, mind a beszédes "I'm coming for you like a junkie" sort tartalmazó Soothe My Soulban ott van a feloldozás. És ha már a Violator szóba jött: utóbbi dal akár a Personal Jesus kistestvére is lehetne. Ami még viszonylag újszerű húzás, hogy a két vokalista sokszor szinte duettben vagy egymásnak feleselve énekelget, Gore csak egy számban énekel szólót, valamint a Slow és a Goodbye című dalokkal a blues is végérvényesen megérkezett az életműbe.

A fentiekből kiviláglik, hogy a DM a Delta Machine-nel sem hozta vissza az 1986 és 1997 közti színvonalat, és már csak az a kérdés maradt: milyen formát mutat élőben. A Telekomnak köszönhetően a Narancs is kiutazhatott Bécsbe egy albumindító minikoncertre, melyet a zenekar egy mindössze 1500 férőhelyes klubban tartott.


 

A kísérők a szokásosak: billentyűkön Peter Gordeno, a dobok mögött pedig az osztrák Christian Eigner, aki hazai közönség előtt bizonyíthatja, hogy egy párhuzamos univerzumban biztosan metálzenekarban dobol. Nagy szükség van rájuk, mert Fletch, aki simán kiadhatná a "Hogyan legyünk milliomosok mindenféle tehetség és erőfeszítés nélkül" című könyvet, továbbra is csak a tapsolásban és az integetésben jeleskedik. Gore az atlétájában, halászgatyájában és bakancsában úgy fest, mint egy koravén tinédzser, Gahan pedig a kis színpadon is ugyanaz a rockisten, mint egy stadionban, bár ő valószínűleg egy konyhaasztalon is hozná ezt a szintet, és szerencsére most még a hangja is jó formában van. Ami még örömteli, hogy az új dalok élőben jobbak, különösen a Soft Touch/Raw Nerve csattogása sikerül sokkal erőteljesebbre.

A Mode nagyjából ugyanazt a szetet játssza, mint pár napja David Letterman show-jában, ami azt jelenti, hogy az öt új szám mellett befér egy-két klasszikus is: a Walking in My Shoes, az utoljára tizenöt éve játszott Barrel of a Gun, az elmaradhatatlan Personal Jesus (magyar alcímmel Ricsárd tács fész) és a szintén kihagyhatatlan Enjoy the Silence. A Letterman-szet dalain kívül egy szintén jó régóta pihenőpályán tartott szám, az Only When I Lose Myself hangzik el és generál két libabőröztető mozzanatot: az egyik, amikor Gore belekezd az énekbe (a stúdióváltozaton Gahan énekel), a másik pedig, amikor berobban Eigner dobja. Ez az ötvenperces kis buli pont jó volt kedvcsinálónak, gondolom, miközben a Scooter frontembere, H. P. Baxxter mögött baktatok lefelé a Museumsquartier lépcsőjén.

Columbia/Sony, 2013; Museumsquartier, Bécs, március 24.


Figyelmébe ajánljuk

És meghalni a gyönyörtől

„A fájdalom politikai kérdés, a gyönyör politikai kérdés” – okítja a haldokló Mollyt (Michelle Williams) egy gyönyörű leszbikus (Esco Jouléy), aki egy személyben radikálisan szabad szexuális felfedező és empatikus szociális munkás is.

Végtére is a gyerek az első

Lehet-e hazugságra építeni értelmes életet, főleg másokét, a családtagjainkét, a gyerekünkét? Persze kizárólag az ő érdekükben! Van-e olyan érdek, ami fontosabb, mint az igazság?

Kísérleti fizika

Öveges József fizikus, piarista szerzetes, tanár, mondhatni mé­dia­­sztár volt a hatvanas–hetvenes években. Közvetlen stílusban, élvezetesen előadott ismeretterjesztő előadásai és a közben bemutatott kísérletek tették ismertté.

Micimackóék felnőttek

Ládaasztal a fő díszletelem a Három Holló pincehelyiségének apró színpadán, olyan, amilyenek mellett a fesztiválokon szoktunk iszogatni. Körülötte jégkockához hasonló, hol egységes kékben, hol különböző színekben pompázó ülések. Gyerekként nem egészen így képzeltük a Százholdas Pagonyt.

A ház torka

Egy Pireneusok mélyén megbújó faluban, a Clavell házban a család egyik nőtagja éppen haldoklik. Hörgő, bűzölgő, démonisztikus tusa ez, pokoli gyötrelem. Nem véletlenül gondolunk a pokolra és érezzük meg egy földöntúli lény jelenlétét.

Mi a művészet?

Hazánk kulturális miniszterének, Hankó Balázsnak – aki a 2023-as és a 2024-es szja-bevallásának „munkáltató” rovatába is „Kultúrális és Innovációs Minisztériumot” írt – érezhető, napi gondjai vannak a nyelvhasználattal.

A javaik és az életük

Válaszolnak… Az a legjobb ebben a szánalmas bolhacirkuszban, hogy válaszolnak, és megmagyarázzák. Hogy az nem is úgy van, mert nem is az övéké, csak épp náluk van, valahogy. Bérelték, lízingelték, amikor egy percre nem figyeltek oda, a nyakukba akasztotta valaki vagy valami. Néztem a tájat, és rám esett, a Jane Birkin meg a táskája, szerencsére nem az egész Gainsbourg család, gyerekkel, kutyával, szivarral.

Honfiak  

–Librettó–

(A helyszín az első négy felvonásban mindvégig a miniszterelnök dolgozószobája.)

Nemcsak a hősök arcai

82 éve, 1943. április 19-én kezdődött, és szűk egy hónapig tartott a varsói gettófelkelés. Miközben a nácik leszámoltak az alig felfegyverzett lázadókkal, porig rombolták a zsidók számára kijelölt városrészt, a túlélőket pedig haláltáborokba küldték, Varsó többi része a megszállás hétköznapjait élte. Hogyan emlékezik ma Lengyelország a világháború alatti zsidó ellenállás legjelentősebb mozzanatára?

„A legkevésbé sem keresztényi”

A nyugati populista mozgalmak és pártok a kereszténység kifacsart értelmezését használják fegyverként a hatalomért folytatott harcban, miközben a hagyományos kereszténydemokrácia identitásválságba került. A Princeton University professzora arra is figyelmeztet: legalább mi ne beszél­jünk szélsőjobboldali „hullámról”.

Mindenki hibázhat

Nem állítható, hogy a KSH direkt hamisítana adatot a szegénységi mutatók kiszámításánál. Mégis, valahogy mindig a „kellő” irányba mutatnak a számok.