Deltácska - a Depeche Mode lemezen és élőben

  • Nagy István
  • 2013.04.13 07:00

Zene

A magyarok legkedvesebb popzenekara elkészítette 13. lemezét, és rögvest be is mutatta Bécsben. Kritikusunk választ ad arra a kérdésre, hogy kikeveredett-e a Depeche Mode a középszerből, és vázolja, mi várható májusban Budapesten.

Ha közvélemény-kutatást tartanának arról, melyik zenekart szeretik a legjobban Magyarországon, akkor szinte biztosan a Depeche Mode végezne az élen. Még úgy is, hogy a zenekar már rég túl van kreativitása zenitjén, amely állítással persze az átlag Mode-rajongónak kötelező nem egyetértenie. Az igazi fanatikus szerint egy adott új album is simán lehet olyan jó, mint a Violator, és bármelyik mostani koncert überelheti a Devotional turné legjobb pillanatait. A Mode legnagyobb vívmánya az volt, hogy sikeresen párosította a modern elektronikát a vintage gitárokkal, és így megszületett egy egyszerre modern és valahol mégis kicsit régiesnek tűnő hangzás. A kísérletezés és útkeresés sikeresen zajlott az 1993-as Songs of Faith and Devotionig, melynek fent említett turnéja szétzilálta a zenekart: Dave Gahan majdnem belehalt, Martin Gore és Andy Fletcher majdnem beleőrült, Alan Wilder meg köszönte szépen, és kiszállt. Az óriási nehézségek árán, immáron trióban felvett Ultra (bár inkább duóban, hiszen Fletch, mint tudjuk, az arcán kívül semmit nem tesz hozzá a De-peche Mode-hoz), talán mert válságtermék volt, még mindig jól sikerült, de a 21. századba lépve a zenekar egyre kevésbé idézte régi önmagát.

Eleinte sokan pont Wilder kiszállása miatt tartottak a folytatástól, mondván, hogy ő volt a zenei rendező és hangzásfelelős, de érdekes módon a stúdióban való pepecselést korábban gyűlölő Gore felfedezte szerelmét az old school szintetizátorok iránt, és Ben Hillier producerrel karöltve izgalmas aláfestést adott az újabb számoknak. Csak időközben pont a dalszerzői vénában fogyatkozott meg a vér, és hiába szállt be a komponálásba a kreatív öntudatra ébredt Gahan, a nullás évek albumai igencsak középszerűre sikerültek.


Most pedig itt a 13. nagylemez, a Delta Machine, melyet már nem a Mute, hanem a Sony jelentetett meg. A zenészek (és Fletch) a Violator és a Songs of Faith... világának újbóli megidézéséről beszéltek az előzetes interjúkban, és valóban, főleg az előbbi album különböző motívumai köszönnek vissza egyes pillanatokban. A fő dalszerző természetesen továbbra is Gore, aki folytatja a vallás világának kíváncsi feltárását. Ennek egyik legfőbb bizonyítéka, hogy közvetlenül egymás mellé került egy Angel és egy Heaven című szám, de a hit az Alone szövegében is komoly szerepet kap. Egy másik fontos lírai motívum az együttes életében korábban erőteljes nyomot hagyó drogozás, de mind a nyitó Welcome To My Worldben, mind a beszédes "I'm coming for you like a junkie" sort tartalmazó Soothe My Soulban ott van a feloldozás. És ha már a Violator szóba jött: utóbbi dal akár a Personal Jesus kistestvére is lehetne. Ami még viszonylag újszerű húzás, hogy a két vokalista sokszor szinte duettben vagy egymásnak feleselve énekelget, Gore csak egy számban énekel szólót, valamint a Slow és a Goodbye című dalokkal a blues is végérvényesen megérkezett az életműbe.

A fentiekből kiviláglik, hogy a DM a Delta Machine-nel sem hozta vissza az 1986 és 1997 közti színvonalat, és már csak az a kérdés maradt: milyen formát mutat élőben. A Telekomnak köszönhetően a Narancs is kiutazhatott Bécsbe egy albumindító minikoncertre, melyet a zenekar egy mindössze 1500 férőhelyes klubban tartott.


 

A kísérők a szokásosak: billentyűkön Peter Gordeno, a dobok mögött pedig az osztrák Christian Eigner, aki hazai közönség előtt bizonyíthatja, hogy egy párhuzamos univerzumban biztosan metálzenekarban dobol. Nagy szükség van rájuk, mert Fletch, aki simán kiadhatná a "Hogyan legyünk milliomosok mindenféle tehetség és erőfeszítés nélkül" című könyvet, továbbra is csak a tapsolásban és az integetésben jeleskedik. Gore az atlétájában, halászgatyájában és bakancsában úgy fest, mint egy koravén tinédzser, Gahan pedig a kis színpadon is ugyanaz a rockisten, mint egy stadionban, bár ő valószínűleg egy konyhaasztalon is hozná ezt a szintet, és szerencsére most még a hangja is jó formában van. Ami még örömteli, hogy az új dalok élőben jobbak, különösen a Soft Touch/Raw Nerve csattogása sikerül sokkal erőteljesebbre.

A Mode nagyjából ugyanazt a szetet játssza, mint pár napja David Letterman show-jában, ami azt jelenti, hogy az öt új szám mellett befér egy-két klasszikus is: a Walking in My Shoes, az utoljára tizenöt éve játszott Barrel of a Gun, az elmaradhatatlan Personal Jesus (magyar alcímmel Ricsárd tács fész) és a szintén kihagyhatatlan Enjoy the Silence. A Letterman-szet dalain kívül egy szintén jó régóta pihenőpályán tartott szám, az Only When I Lose Myself hangzik el és generál két libabőröztető mozzanatot: az egyik, amikor Gore belekezd az énekbe (a stúdióváltozaton Gahan énekel), a másik pedig, amikor berobban Eigner dobja. Ez az ötvenperces kis buli pont jó volt kedvcsinálónak, gondolom, miközben a Scooter frontembere, H. P. Baxxter mögött baktatok lefelé a Museumsquartier lépcsőjén.

Columbia/Sony, 2013; Museumsquartier, Bécs, március 24.


Neked ajánljuk