Deltácska - a Depeche Mode lemezen és élőben

Zene

A magyarok legkedvesebb popzenekara elkészítette 13. lemezét, és rögvest be is mutatta Bécsben. Kritikusunk választ ad arra a kérdésre, hogy kikeveredett-e a Depeche Mode a középszerből, és vázolja, mi várható májusban Budapesten.

Ha közvélemény-kutatást tartanának arról, melyik zenekart szeretik a legjobban Magyarországon, akkor szinte biztosan a Depeche Mode végezne az élen. Még úgy is, hogy a zenekar már rég túl van kreativitása zenitjén, amely állítással persze az átlag Mode-rajongónak kötelező nem egyetértenie. Az igazi fanatikus szerint egy adott új album is simán lehet olyan jó, mint a Violator, és bármelyik mostani koncert überelheti a Devotional turné legjobb pillanatait. A Mode legnagyobb vívmánya az volt, hogy sikeresen párosította a modern elektronikát a vintage gitárokkal, és így megszületett egy egyszerre modern és valahol mégis kicsit régiesnek tűnő hangzás. A kísérletezés és útkeresés sikeresen zajlott az 1993-as Songs of Faith and Devotionig, melynek fent említett turnéja szétzilálta a zenekart: Dave Gahan majdnem belehalt, Martin Gore és Andy Fletcher majdnem beleőrült, Alan Wilder meg köszönte szépen, és kiszállt. Az óriási nehézségek árán, immáron trióban felvett Ultra (bár inkább duóban, hiszen Fletch, mint tudjuk, az arcán kívül semmit nem tesz hozzá a De-peche Mode-hoz), talán mert válságtermék volt, még mindig jól sikerült, de a 21. századba lépve a zenekar egyre kevésbé idézte régi önmagát.

Eleinte sokan pont Wilder kiszállása miatt tartottak a folytatástól, mondván, hogy ő volt a zenei rendező és hangzásfelelős, de érdekes módon a stúdióban való pepecselést korábban gyűlölő Gore felfedezte szerelmét az old school szintetizátorok iránt, és Ben Hillier producerrel karöltve izgalmas aláfestést adott az újabb számoknak. Csak időközben pont a dalszerzői vénában fogyatkozott meg a vér, és hiába szállt be a komponálásba a kreatív öntudatra ébredt Gahan, a nullás évek albumai igencsak középszerűre sikerültek.


Most pedig itt a 13. nagylemez, a Delta Machine, melyet már nem a Mute, hanem a Sony jelentetett meg. A zenészek (és Fletch) a Violator és a Songs of Faith... világának újbóli megidézéséről beszéltek az előzetes interjúkban, és valóban, főleg az előbbi album különböző motívumai köszönnek vissza egyes pillanatokban. A fő dalszerző természetesen továbbra is Gore, aki folytatja a vallás világának kíváncsi feltárását. Ennek egyik legfőbb bizonyítéka, hogy közvetlenül egymás mellé került egy Angel és egy Heaven című szám, de a hit az Alone szövegében is komoly szerepet kap. Egy másik fontos lírai motívum az együttes életében korábban erőteljes nyomot hagyó drogozás, de mind a nyitó Welcome To My Worldben, mind a beszédes "I'm coming for you like a junkie" sort tartalmazó Soothe My Soulban ott van a feloldozás. És ha már a Violator szóba jött: utóbbi dal akár a Personal Jesus kistestvére is lehetne. Ami még viszonylag újszerű húzás, hogy a két vokalista sokszor szinte duettben vagy egymásnak feleselve énekelget, Gore csak egy számban énekel szólót, valamint a Slow és a Goodbye című dalokkal a blues is végérvényesen megérkezett az életműbe.

A fentiekből kiviláglik, hogy a DM a Delta Machine-nel sem hozta vissza az 1986 és 1997 közti színvonalat, és már csak az a kérdés maradt: milyen formát mutat élőben. A Telekomnak köszönhetően a Narancs is kiutazhatott Bécsbe egy albumindító minikoncertre, melyet a zenekar egy mindössze 1500 férőhelyes klubban tartott.


 

A kísérők a szokásosak: billentyűkön Peter Gordeno, a dobok mögött pedig az osztrák Christian Eigner, aki hazai közönség előtt bizonyíthatja, hogy egy párhuzamos univerzumban biztosan metálzenekarban dobol. Nagy szükség van rájuk, mert Fletch, aki simán kiadhatná a "Hogyan legyünk milliomosok mindenféle tehetség és erőfeszítés nélkül" című könyvet, továbbra is csak a tapsolásban és az integetésben jeleskedik. Gore az atlétájában, halászgatyájában és bakancsában úgy fest, mint egy koravén tinédzser, Gahan pedig a kis színpadon is ugyanaz a rockisten, mint egy stadionban, bár ő valószínűleg egy konyhaasztalon is hozná ezt a szintet, és szerencsére most még a hangja is jó formában van. Ami még örömteli, hogy az új dalok élőben jobbak, különösen a Soft Touch/Raw Nerve csattogása sikerül sokkal erőteljesebbre.

A Mode nagyjából ugyanazt a szetet játssza, mint pár napja David Letterman show-jában, ami azt jelenti, hogy az öt új szám mellett befér egy-két klasszikus is: a Walking in My Shoes, az utoljára tizenöt éve játszott Barrel of a Gun, az elmaradhatatlan Personal Jesus (magyar alcímmel Ricsárd tács fész) és a szintén kihagyhatatlan Enjoy the Silence. A Letterman-szet dalain kívül egy szintén jó régóta pihenőpályán tartott szám, az Only When I Lose Myself hangzik el és generál két libabőröztető mozzanatot: az egyik, amikor Gore belekezd az énekbe (a stúdióváltozaton Gahan énekel), a másik pedig, amikor berobban Eigner dobja. Ez az ötvenperces kis buli pont jó volt kedvcsinálónak, gondolom, miközben a Scooter frontembere, H. P. Baxxter mögött baktatok lefelé a Museumsquartier lépcsőjén.

Columbia/Sony, 2013; Museumsquartier, Bécs, március 24.


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.