Koncert

Dave Douglas és Uri Caine duókoncertje

Zene

Dave Douglas és Uri Caine duókoncertje a szokatlan és a magasztos jegyében zajlott. A két mester évtizedek óta harcostárs, sokszor mozogtak együtt abban a világban, amelynek John Zorn az origója. Mindketten mélyen merültek el a klasszikus zenei tradícióban: Caine Mahlert és más klasszikusokat is játszik (nyár előtt még visszatér kamarázni a Liszt Ferenc térre), Douglas pedig anyja emlékére dolgozott fel először vallásos himnuszokat és népénekeket. Meglepő, hogy két éve megjelent duóanyaguk, a Present Joys az első felvételük kettesben. Douglas az in memoriam lemezen és ezen is egy régi hagyományból és annak elég egyszerű dallamkincséből indult ki. A The Sacred Harp eredetileg egy 1844-ben kiadott népi énekeskönyv volt vallásos dalokkal. A számtalan kiadást megélt gyűjtemény és más hasonló kották máig élő hagyományt képeznek, amit a keresztény középosztály ápol, főleg a déli államokban. Ezt továbbgondolni nem tipikus választás egy olyan dzsesszzenésztől, aki mindmáig a New York-i zsidó kulturális közösség oszlopa. Douglasék viszont nem dekonstruálják ezeket az áhítatos énekeket, a modernizálással is csínján bánnak, inkább újraélik őket a maguk módján – és ebbe nagyon erősen belejátszik az afroamerikai spirituálé párhuzamos hagyományában gyökerező dzsessz. Erős, már-már vérbő lüktetést érzékeltet néhányszor a két hangszer, miközben ritkán adnak alább emelkedettségükből. Kántálós, zsoltáros futamok követik egymást, olykor groteszk kitérőkkel. Caine kísérete árnyaltan, de inkább takarékosan hangszerelt, és mindig újra belemegy az önfeledt, kisfiús kergetőzésbe a trombitással: dalolnak és meg-megcsavarintják a melódiákat. A primitív hagyomány az ő kezükben arannyá ugyan nem, de pompásan megformált bronzzá válik. A koncert pedig a kimeríthetetlen imp­­rovizációs vénájuknak hála úgy is siker, hogy senki sem ilyen zenére számított.

Zeneakadémia, Solti terem, március 6.

Figyelmébe ajánljuk

Köszönjük meg a Fidesznek a sok-sok leleplezést!

A Fidesz számára úgy kell a titkos terveket szövő ellenség leleplezése, mint a levegő: egyszerre mutat rá az ellenség vélt szándékaira, és tereli el a figyelmet önmaga alkalmatlanságáról. De hogyan lehet leleplezni hetente valamit, amit már mindenki tud? Hányféle leleplezés van? És hogy jön ide a konyhában ügyködő Magyar Péter? Ezt fejtettük meg.

Nemcsak költségvetési biztost, hanem ÁSZ-vizsgálatot és büntetést is kapott Orosháza

Nincs elég baja Békés megye egykor virágzó ipari centrumának, Orosházának, amhova nemrégiben költségvetési biztost neveztek ki. Állami számvevőszéki vizsgálat is folyik az önkormányzatnál, a korábbi fideszes vezetés miatt súlyos visszafizetési kötelezettségek terhelik, ráadásul kormánypárti településekkel ellentétben egyelőre nem kap pótlólagos forrásokat a működésére.

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.