Koncert

Dave Douglas és Uri Caine duókoncertje

Zene

Dave Douglas és Uri Caine duókoncertje a szokatlan és a magasztos jegyében zajlott. A két mester évtizedek óta harcostárs, sokszor mozogtak együtt abban a világban, amelynek John Zorn az origója. Mindketten mélyen merültek el a klasszikus zenei tradícióban: Caine Mahlert és más klasszikusokat is játszik (nyár előtt még visszatér kamarázni a Liszt Ferenc térre), Douglas pedig anyja emlékére dolgozott fel először vallásos himnuszokat és népénekeket. Meglepő, hogy két éve megjelent duóanyaguk, a Present Joys az első felvételük kettesben. Douglas az in memoriam lemezen és ezen is egy régi hagyományból és annak elég egyszerű dallamkincséből indult ki. A The Sacred Harp eredetileg egy 1844-ben kiadott népi énekeskönyv volt vallásos dalokkal. A számtalan kiadást megélt gyűjtemény és más hasonló kották máig élő hagyományt képeznek, amit a keresztény középosztály ápol, főleg a déli államokban. Ezt továbbgondolni nem tipikus választás egy olyan dzsesszzenésztől, aki mindmáig a New York-i zsidó kulturális közösség oszlopa. Douglasék viszont nem dekonstruálják ezeket az áhítatos énekeket, a modernizálással is csínján bánnak, inkább újraélik őket a maguk módján – és ebbe nagyon erősen belejátszik az afroamerikai spirituálé párhuzamos hagyományában gyökerező dzsessz. Erős, már-már vérbő lüktetést érzékeltet néhányszor a két hangszer, miközben ritkán adnak alább emelkedettségükből. Kántálós, zsoltáros futamok követik egymást, olykor groteszk kitérőkkel. Caine kísérete árnyaltan, de inkább takarékosan hangszerelt, és mindig újra belemegy az önfeledt, kisfiús kergetőzésbe a trombitással: dalolnak és meg-megcsavarintják a melódiákat. A primitív hagyomány az ő kezükben arannyá ugyan nem, de pompásan megformált bronzzá válik. A koncert pedig a kimeríthetetlen imp­­rovizációs vénájuknak hála úgy is siker, hogy senki sem ilyen zenére számított.

Zeneakadémia, Solti terem, március 6.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.