Dave Douglas és Uri Caine duókoncertje a szokatlan és a magasztos jegyében zajlott. A két mester évtizedek óta harcostárs, sokszor mozogtak együtt abban a világban, amelynek John Zorn az origója. Mindketten mélyen merültek el a klasszikus zenei tradícióban: Caine Mahlert és más klasszikusokat is játszik (nyár előtt még visszatér kamarázni a Liszt Ferenc térre), Douglas pedig anyja emlékére dolgozott fel először vallásos himnuszokat és népénekeket. Meglepő, hogy két éve megjelent duóanyaguk, a Present Joys az első felvételük kettesben. Douglas az in memoriam lemezen és ezen is egy régi hagyományból és annak elég egyszerű dallamkincséből indult ki. A The Sacred Harp eredetileg egy 1844-ben kiadott népi énekeskönyv volt vallásos dalokkal. A számtalan kiadást megélt gyűjtemény és más hasonló kották máig élő hagyományt képeznek, amit a keresztény középosztály ápol, főleg a déli államokban. Ezt továbbgondolni nem tipikus választás egy olyan dzsesszzenésztől, aki mindmáig a New York-i zsidó kulturális közösség oszlopa. Douglasék viszont nem dekonstruálják ezeket az áhítatos énekeket, a modernizálással is csínján bánnak, inkább újraélik őket a maguk módján – és ebbe nagyon erősen belejátszik az afroamerikai spirituálé párhuzamos hagyományában gyökerező dzsessz. Erős, már-már vérbő lüktetést érzékeltet néhányszor a két hangszer, miközben ritkán adnak alább emelkedettségükből. Kántálós, zsoltáros futamok követik egymást, olykor groteszk kitérőkkel. Caine kísérete árnyaltan, de inkább takarékosan hangszerelt, és mindig újra belemegy az önfeledt, kisfiús kergetőzésbe a trombitással: dalolnak és meg-megcsavarintják a melódiákat. A primitív hagyomány az ő kezükben arannyá ugyan nem, de pompásan megformált bronzzá válik. A koncert pedig a kimeríthetetlen improvizációs vénájuknak hála úgy is siker, hogy senki sem ilyen zenére számított.
Zeneakadémia, Solti terem, március 6.
