„Ezzel a szimfóniával végre sikert akarok aratni, és pénzt akarok szerezni, hiszen a mű semmi egyéb, mint humor, vidámság és hatalmas kacagás az egész világ felett.” A komponálás hevében ez a bizakodó és keresetlenül őszinte mondat szaladt ki a III. szimfóniáját komponáló Gustav Mahler tolla alól, ám ilyetén várakozásai éppúgy jócskán változtak az alkotás folyamán, akárcsak maga a mű, amelynek elejére a szerző végül egy olyannyira terjedelmes első tételt illesztett, hogy az majdnem hosszabb, mint az utána következő öt tétel együttvéve. A bő félórás tételkolosszusról és az e tétel révén teljessé váló szimfóniáról Mahler így írt: „Zeném kizárólag a természet hangja. Feszült, nehéz zene. Borzongást kelt ez a mozdulatlan, lélektelen anyag, amelyből fokozatosan felszabadul az élet, és győzedelmeskedik: a virágok, az állatok, az emberek felemelkednek a lélek és az angyalok birodalmába. A bevezető a nyári delelő kiégett, terhes légköre, amikor az élet megszűnik, és a szél legkisebb sóhaja sem mozgatja meg a hőségtől vibráló levegőt. Az élet, az örök mozdulatlanságnak, a lélektelen természetnek ez az ifjú rabja, átkiált a távolságon és szabadságot követel, s az első tétel bevezető részében győzedelmesen kitör.” A Budapesti Fesztiválzenekar művészei remélhetőleg már egyértelmű tavaszban játsszák majd e nyárias muzsikát, amikor Fischer Iván irányítása alatt három bérleti koncertjüket ennek a nagyszabású szimfóniának szentelik, a Bajor Rádió Énekkara, a Cantemus Gyermekkar, valamint a jó nevű német altista, Gerhild Romberger tevékeny részvétele mellett (Nemzeti Hangversenyterem, március 10. és 11., háromnegyed nyolc, 12., fél négy).
A hétvége két másik kiemelt koncertjén évfordulókra szerzett remekművek várnak majd reánk: egy a könyvnyomtatás 400., egy pedig Buda visszavívásának (Benczúrtól mutatjuk) 250. évfordulóját ünnepli a maga-maga stíljében. Az utóbbi évfordulót természetesen Kodály Zoltán örökítette meg 1936-os Budavári Te Deumával, mely most Gounod Szent Cecília-miséjével párban hangzik fel: a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara előadásában, Vásáry Tamás vezényletével (Zeneakadémia, március 11., fél nyolc). „Beleesett az úrimagatartás és öntudatos gazdagság irigylésreméltó hibájába” – méltatta Kodályt e mű ősbemutatójáról írván a Nyugat hasábjain Keszi Imre, aki utóbb az ötvenes évek rettegett és utált irodalomkritikusaként persze már korántsem mindig bóknak szánva írta le azt, hogy „úrimagatartás”. Gutenberg teljesítményét pedig egy „dicsőítő ének” ünnepelte 1840 júniusában, a lipcsei Tamás-templomban: Mendelssohn kórusszimfóniája, a Második. Ez a mű a Nemzeti Filharmonikusok koncertjén szerepel majd, méghozzá Brahms Temetési éneke és Schubert Befejezetlen szimfóniája nyomában (Nemzeti Hangversenyterem, március 13., fél nyolc).
S mindeközben nem is annyira észrevétlenül belépünk a passiók egyik kitüntetett időszakába. A hangversenytermi ünnepkörnek ezt az emelkedett periódusát Vashegyi György két együttesének hangversenye jelzi számunkra: Helmuth Rilling oly avatott irányítása alatt megszólaltatva Bach Máté-passióját (Zeneakadémia, március 17., fél nyolc).
