Az ember, aki kívül hordja az érrendszerét, örvendetesen népszerű volt az elmúlt 25 évben, de nem állíthatnánk, hogy a belé fektetett bizalmat lehengerlő albumok sorozatával hálálta volna meg. Az American Caesart követő korszakban a Stooges-fanok alultáplált lelkének infúziót adott ugyan a Beat ’Em Up és a Skull Ring hőzöngése, de a helyes attitűdöt leszámítva ezek sem voltak jó lemezek, aztán pedig már csak két furcsa és felejthető dzsesszes anyagot adott ki szólóban az önismétléssel legalább semmiképp sem vádolható legenda. Mindeközben a Stooges mindkét meghatározó felállásával készített egy-egy albumot: az első (a The Weirdness) értékelhetetlen, a második (a Ready To Die) viszont egyetlen elemet leszámítva teljesen korrekt munka volt – nagy kár, hogy éppen emberünk langymeleg teljesítménye volt az az összetevő.
A Josh Homme szerzői és produceri segítségével felvett Post Pop Depression tudatosan reflektál ezek kudarcára. A zenészek meg sem próbálkoznak dzsesszel vagy vakolatrepesztő rock and rollal: melankolikus, kékesfekete zenei közeget teremtenek inkább, amely egyszerre utal vissza Iggy berlini korszakára és a Queens Of The Stone Age kései világának mélabús, rockzene utáni rockzenéjére, amelyben a 68 éves főszereplő hitelesen szólalhat meg a maga természetes, két-három fokkal már hűvösebbre csavart hangján. A lemez első felében mindez kifejezetten jó számokat eredményez, és csak a második szakaszra fullad ki a műsor, amely ha másnak nem is, Iggy Atya elkötelezett híveinek így is melegen ajánlható.
Loma Vista, 2016
