Koncertjein általában rögtön a hívei közé zuhant, iszonyatos boldogsággal töltve el azokat, hiszen fröcsögő nyálával, csatakos verítékével, véres sebeivel és kilógó szőrzetével a rock and rollban ő volt a legtébolyultabb bálvány. Később az időnként újra összeálló Scratch Acid és Jesus Lizard mellett a Quivel is bandázott, de annál a körnél maradandóbbat alkotott a festményeivel és grafikáival.
És most szólólemeze van. Mondjuk nem kapkodta el, 15 évig bíbelődött vele. Annak idején Mike Patton vette rá a készítésére, és ő is akarta kiadni, de aztán a Joyful Noise-hoz került végül. David ugyan elképzelhetetlennek tartotta, hogy bárkinek is tetsszen, de a cementtéglákba ágyazott limitált kiadásban elkapkodták rögtön. CD nem is készült, csak vinil, ami ugyancsak arra mutat, hogy nem egy hétköznapi anyaggal van dolgunk.
A világ (egyik) legjobb énekese nem énekel a lemezén, viszont az összes (kölcsön) hangszeren ő játszik, egyedül és jogosítvány nélkül. Megjegyzem, csak szokás dolga, amúgy nem adódik ebből bajunk, sőt meg kell hagyni, zongorán egészen meggyőző. Illetve, bocs, a macskája is szerepelt az egyik számban.
Bár e korongnak semmi köze ahhoz, ami miatt meg kellett vesznünk Davidért, ez a fehér zaj mégiscsak ő. Vagy legalábbis az álma. Nem amerikai, és nem is az a "merjünk nagyot álmodni" fajta, inkább az a bizonyos rém-. A tartósítottból.
Nem is tudom, hogy zárszó gyanánt mit mondhatnék róla. Ha feldobom, iszonyatosan nyomasztó, de amikor leesik, az ilyen gyötrelem kimondottan megnyugtató bír lenni. Most egy ideig azért nem fogom erőltetni, de az tuti, hogy eljön még a mi időnk.
Joyful Noise, 2013
