Zene

Nagy zeneszerzők életművében mindig izgalmas az utolsó mű – nagy előadóknál ehhez hasonló lélektani helyzetet teremt az utolsó koncert.

Dean Bluntot leginkább az Inga ­Cope­landdel közös, 2009 és 2012 között aktív Hype Williams-duóból ismerte meg a zenerajongó publikum.

A popzenében sosem jelentett jót, ha egy album történetét 15 évvel korábban kellett kezdeni, de most nem lehet másképp.

A háromnapos Pohodát, a szomszédos országok egyik legvonzóbb popzenei fesztiválját Trencsénben szervezik nyaranta. A napközben csendes pihenőket is tartó rendezvény alapítójával a bécsi Waves Vienna zene­ipari konferencián beszéltünk elvekről és kilátásokról.

A tenorszaxofonnal trancsírozó norvég zenész a konzervatórium alatt metálzenekarokban játszott, a dzsessz tanszak elvégzése óta megszámlálhatatlan mennyiségű dzsesszzenekarban, big bandben, indie rock bandában vagy épp popzenekarban fúj. Épp most adott ki egy lemezt a Jü nevű magyar formációval – ennek apropóján kérdeztük.

A világhírű angol tenorénekes a 18. századi boszorkányságról írta doktori disszertációját. A történészi attitűd feltűnik a beszélgetésünkben is, amit betegsége miatt húsz percre kellett korlátozni. Decemberi zeneakadémiai koncertjét azonban nem ő, hanem a közönség köhögte végig.

„Abban az időben történt, hogy a dicsőséggel teljes Arthus király hadnépével hazatért Avalun csodaszigetéről és fogolyként követte őt Merlin, a százesztendős varázsló, aki az almafák ama szigetének fejedelme volt.

Végigpillantva a grúz származású hegedűművésznő Bach-lemezének műsorán, először idegenkedést éreztem: a műsor túlságosan heterogén, csapong a műfajok között. Hiába, ahhoz szoktunk, hogy ebben is rend legyen: egy lemezen vagy versenyművek szerepelnek, vagy szonáták, vagy szimfóniák – és így tovább. De itt?

A holland születésű, de jó ideje Berlinben élő Steffi a neves ­house-klubban, a Panorama Barban betöltött rezidensi állásával híresült el a 2000-es évek végén: előremu­tató számszelekciója és jó ízléssel összerakott dj-szettjei magasra helyezték őt a képzeletbeli toplistákon.

Hogyhogy nem telik meg a kicsiny nagyterem? Kilencszáz fős a hely, de a kórust ki se nyitják, az oldalerkélyek fele üres, a földszinten lyukak. Még mindig nem terjedt el, hogy a kamarazene a legjobb? Közös játék, bármelyik szólam lehet főszereplő, és akkor is nagy buli, amikor egyenrangúak. Ilyen egy dekadens város? Azt várná az ember, hogy a csilláron is lógnak.

A 30Y új lemezét senki sem várta – legalábbis ebben a formában nem: ez a lemez ugyanis az év közben megjelent három EP-ből áll össze, így két-három dalát (Ahogy elképzeltem, Szívemhez szorítom, Énte) szinte már meg is unhattuk.

A tribute-albumok sorsa gyakran szomorú: rendre a közönség fikázása kíséri őket, megállapítva, hogy a feldolgozott előadó holtában is jobb utódainál, azután elvesznek az idő tengerében, s hamarosan senki sem emlékszik rájuk. A Ralph Sall produceri irányításával felvett The Art Of McCartney című monumentális gyűjtemény sorsa alighanem más lesz, leginkább annak köszönhetően, hogy az amúgy is szupersztár közreműködőknek volt idejük és türelmük molyolni az anyagon.