„De hiszen ezek csupa idézetben beszélnek!” – kiált fel az anekdotabéli német asszonyság, amikor életében először Schiller-darabot lát a színházban, s valami ilyesmit mormolhatott magában a pesti operabarát is, midőn most, hetven esztendő elteltével visszatért az Opera repertoárjára a német romantikus dalmű: A bűvös vadász. Csupa híres dallam, csupa slágerária, csupa operatörténeti jelentőségű részlet, amelyet szinte mind ismerősként köszönt a hallgató – épp csak a mű (sőt: alapmű) egésze új a közönség számára, legalábbis testközelből szemlélve, operaszínházi élményként. (E kijelentés érvényességén az sem sokat változtat, hogy néhány éve a Müpában egyszer előadták a darabot, s hogy persze tudnivaló: valaha régen Vaszy Viktor életre hívott egy legendás szegedi produkciót.)
Ilyen esetben akár egy illusztratív, műismertető jellegű színrevitelt is illedelmesen fogadtunk volna, ám Zsótér Sándor (és csapata) nyilvánvalóan és előre tudhatóan más utat választott – és jól tette. Bizony ezúttal úgymond megosztó produkció született, amely a bemutató és a későbbi előadások során is felháborodást váltott ki a közönség jelentős részéből, s így a sorozatot végigkísérte valami, ami az operajátszásnak (is) lételeme: az állásfoglalásra késztetett, indulatai által megmozgatott közönség, s vele a botrány állandó kockázata. Ettől persze még bőven lehetne rossz az előadás, hiszen a konzervatív nézői réteg nemtetszése önmagában semmire sem garancia, s voltaképp e sorok írója is vonakodna Zsótér új rendezését 2003-as operaházi telitalálatának (A törpe – Várakozás) szintjén észlelni. Csakhogy ez A bűvös vadász oly merészen kísérletező, a társulatot olyannyira megdolgoztató előadás lett, amelyet a rendezői megúszás menzeli csúcsteljesítménye (Così fan tutte) s az operarendezői alkalmatlanság oberfranki emlékműve (Carmen) ismeretében egészen abszurd hálátlanság lenne nem értékelni.
Zsótérék mindenekelőtt a jelenhez, helyesebben a mi jelenkori sorsunkhoz kapcsolták a vadromantikus történetet, s ebben az aktusban a színpadot átfogó háttér, a bolgár pártkongresszusi palota hatalmas mozaikjának látványa éppúgy szerepet játszott, mint a 30 éves háború említésének Srebrenicára cserélése vagy épp a kancelláriaminiszteri bársonyszmoking fölismertetése az utolsó felvonásban színre lépő, rendteremtő hercegen. S miközben a történet ránk vetült, a rendezés még egy határozott, ám egyszersmind kézenfekvő döntést vitt végbe: a darab valóság feletti elemeit (Fekete Vadász, alku a lelki üdvösség feladásával stb.) bensővé tette, az operai alakok számára érzékletesen kirajzolt lélektani dimenziót kínálva. Ebben a műveletben különleges szerep jutott Ladányi Andreának, aki nyugtalanító és fenyegető jelenlétével nem egyszerűen a Fekete Vadászt adja, hanem jószerint belelépdel egy sor szereplő és a közönség terébe és tudatába. De hasonlóan kitüntetett szerephez jutottak a kórus tagjai is, akik a nyitójelenetben vagy tíz percen át imitáltak személyre szabott diszkótáncot (elvégre tényleg tánczene szólt a zenekari árokból!), hogy aztán a menyasszonyt köszöntő, telt idomokban gazdag hölgykoszorú olyan rázást tegyen közszemlére, amely sokakban felháborodást keltett, míg mások számára Fellinit idézően frenetikus mulatságot kínált.
E groteszk vonulathoz persze más elemek is csatlakoztak, mint amilyen a lidérces erdei jelenethez belógatott bagoly volt – az antikváriumok hajdani neonreklámjáról.
Túl mindezeken a kritikus számára a legérdekesebbnek mégis az a mozzanat bizonyult, amelyet az első szereposztás kémiája tett érzékletessé. Kovácsházi István (Max) és Szabóki Tünde (Agáta, azaz itt Ágota) szerelmespárja ugyanis megható-tragikus értelmet adott annak a sokszor mellékesnek tűnő részletnek, hogy ők ketten 7 éve várnak arra, hogy egymáséi lehessenek. Két mélyen gátlásos, s már nem fiatal ember akadályoztatott szerelmét látjuk így, méghozzá teljességgel Weber szellemében, hiszen romantikus operájában nem lelünk szerelmi kettőst. Kovácsházi és Szabóki szereplése már önmagában értelmet adott
A bűvös vadász bemutatásának. Kovácsházi Wagner-szerepek felől közelítő, kevés jelzéssel dolgozó, ám roppant koncentrált alakítása, tiszta és drámai hevületű szólamformálása mellett Szabóki introvertált színpadi alkata, érezhető tartózkodása a prózamondás szakaszaiban külön jelentést nyert. (Amúgy az Ungár Júliának tulajdonítható magyar szöveg erősen hullámzó színvonalú, s mintha első olvasatban jutott volna a közönség elé.) A rossz előérzetektől gyötört menyasszony a premieren még némiképp egyenlőtlen küzdelmet folytatott második áriájával, ám pár nappal később már ezt is éppoly megejtően és szívfájdítóan énekelte, mint első áriáját: biztos vonalérzékkel és magasságokkal, stílusos formálással, a női létezés egyik alappillanatát felmutatva.
Az első szereposztásból egy kellemes és egy kellemetlen meglepetést vehettünk még észbe. Palerdi András markáns, énekben és prózában egyaránt meggyőzően lendületes Kasparja (vajha ő miért nem Gáspár, ha az Agáta Ágota lett?) volt a meglepetések kellemesebbike: még a „köcsög” szó is kellő eréllyel hagyta el az ajkát, jeléül annak is, hogy az Erkel Színház most éli Csirkefej-korszakát. („Beszarás” – hallhattuk pár hónapja ugyanitt, a Dohnányi-opera előadásán.) Wierdl Eszter (Anci, azelőtt Annuska) ellenben bármily karcosan mondta is fel prózáját, énekszavában kétszeresen is kevésnek bizonyult: a hang volumenében éppúgy, mint a kívánatos szubretti árnyalat hiányában. Halász Péter ezúttal is remek munkát végzett a mindvégig motiváltnak hallatszó zenekarral, még ha ebből a teljesítményből az Erkel akusztikája érezhetően el is vett itt-ott. A szorgalmasan mozgó énekkar sajnos épp a mű leghíresebb részletét, a Vadászkórust nem tudta az elvárt szinten megszólaltatni.
Erkel Színház, december 14. és 18.
