Koncert

ISSERLIS, VÁRJON

  • (ba)
  • 2015. január 20.

Zene

Hogyhogy nem telik meg a kicsiny nagyterem? Kilencszáz fős a hely, de a kórust ki se nyitják, az oldalerkélyek fele üres, a földszinten lyukak. Még mindig nem terjedt el, hogy a kamarazene a legjobb? Közös játék, bármelyik szólam lehet főszereplő, és akkor is nagy buli, amikor egyenrangúak. Ilyen egy dekadens város? Azt várná az ember, hogy a csilláron is lógnak.

Várjon Dénes hétről hétre más kamarapartnerekkel lép fel, és tartja egyenletesen magas színvonalát. Megmutatja, hogy az alkalmazkodóképesség erény – nem azonos az egyéniség elvesztésével vagy hiányával. Sokoldalú személyiség – a zongorázása is sokféleképpen hiteles. Aktuális partnere a Brian May-frizurás brit gordonkaművész, Steven Isserlis (56) volt. Ketten együtt: szilaj, de már nem zabolátlan csikók. Rugalmas ritmusok – mintha improvizációt hallanánk –, de ennél is jellemzőbb, ahogyan énekelnek. Azt a benyomást keltik, hogy zongorán/csellón énekelni szebb és könnyebb, mint a hagyományos módszerrel. Az első részben Fauré szonátája és Bloch A zsidó életből című három vázlata rá is szorult az előadók remeklésére – mit tehetünk, Isserlis erősen vonzódik a kisebb mesterekhez.

Meg a nagyokhoz. Szünet után négy Kurtág-darabot adott szólóban a Jelek, játékok, üzenetekből, a Nervalt és a Kroó Györgyöt idéző mű megrendítő volt. És gyönyörű hangon szólalt meg, amihez persze egymagában kevés volna, hogy Isserlis bélhúros csellón játszik. A záró Beethoven-szonáta (A-dúr, op. 69) egészen nagyszabású interpretáció volt; végig követhető és áttekinthető forma, markánsan megrajzolt karakterek, lebilincselő cselekmény.

A két muzsikus nyilván hiányzott az iskolából, amikor a hübriszt tanították. Zenélésük természetes, közvetlen (de semmi bizalmaskodás!), lelkiismeretes – jól érzik magukat ebben a közegben, és még jobban, ha másokat is magukkal sodorhatnak.

Zeneakadémia, december 12.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.