Várjon Dénes hétről hétre más kamarapartnerekkel lép fel, és tartja egyenletesen magas színvonalát. Megmutatja, hogy az alkalmazkodóképesség erény – nem azonos az egyéniség elvesztésével vagy hiányával. Sokoldalú személyiség – a zongorázása is sokféleképpen hiteles. Aktuális partnere a Brian May-frizurás brit gordonkaművész, Steven Isserlis (56) volt. Ketten együtt: szilaj, de már nem zabolátlan csikók. Rugalmas ritmusok – mintha improvizációt hallanánk –, de ennél is jellemzőbb, ahogyan énekelnek. Azt a benyomást keltik, hogy zongorán/csellón énekelni szebb és könnyebb, mint a hagyományos módszerrel. Az első részben Fauré szonátája és Bloch A zsidó életből című három vázlata rá is szorult az előadók remeklésére – mit tehetünk, Isserlis erősen vonzódik a kisebb mesterekhez.
Meg a nagyokhoz. Szünet után négy Kurtág-darabot adott szólóban a Jelek, játékok, üzenetekből, a Nervalt és a Kroó Györgyöt idéző mű megrendítő volt. És gyönyörű hangon szólalt meg, amihez persze egymagában kevés volna, hogy Isserlis bélhúros csellón játszik. A záró Beethoven-szonáta (A-dúr, op. 69) egészen nagyszabású interpretáció volt; végig követhető és áttekinthető forma, markánsan megrajzolt karakterek, lebilincselő cselekmény.
A két muzsikus nyilván hiányzott az iskolából, amikor a hübriszt tanították. Zenélésük természetes, közvetlen (de semmi bizalmaskodás!), lelkiismeretes – jól érzik magukat ebben a közegben, és még jobban, ha másokat is magukkal sodorhatnak.
Zeneakadémia, december 12.
