Koncert

ISSERLIS, VÁRJON

  • (ba)
  • 2015. január 20.

Zene

Hogyhogy nem telik meg a kicsiny nagyterem? Kilencszáz fős a hely, de a kórust ki se nyitják, az oldalerkélyek fele üres, a földszinten lyukak. Még mindig nem terjedt el, hogy a kamarazene a legjobb? Közös játék, bármelyik szólam lehet főszereplő, és akkor is nagy buli, amikor egyenrangúak. Ilyen egy dekadens város? Azt várná az ember, hogy a csilláron is lógnak.

Várjon Dénes hétről hétre más kamarapartnerekkel lép fel, és tartja egyenletesen magas színvonalát. Megmutatja, hogy az alkalmazkodóképesség erény – nem azonos az egyéniség elvesztésével vagy hiányával. Sokoldalú személyiség – a zongorázása is sokféleképpen hiteles. Aktuális partnere a Brian May-frizurás brit gordonkaművész, Steven Isserlis (56) volt. Ketten együtt: szilaj, de már nem zabolátlan csikók. Rugalmas ritmusok – mintha improvizációt hallanánk –, de ennél is jellemzőbb, ahogyan énekelnek. Azt a benyomást keltik, hogy zongorán/csellón énekelni szebb és könnyebb, mint a hagyományos módszerrel. Az első részben Fauré szonátája és Bloch A zsidó életből című három vázlata rá is szorult az előadók remeklésére – mit tehetünk, Isserlis erősen vonzódik a kisebb mesterekhez.

Meg a nagyokhoz. Szünet után négy Kurtág-darabot adott szólóban a Jelek, játékok, üzenetekből, a Nervalt és a Kroó Györgyöt idéző mű megrendítő volt. És gyönyörű hangon szólalt meg, amihez persze egymagában kevés volna, hogy Isserlis bélhúros csellón játszik. A záró Beethoven-szonáta (A-dúr, op. 69) egészen nagyszabású interpretáció volt; végig követhető és áttekinthető forma, markánsan megrajzolt karakterek, lebilincselő cselekmény.

A két muzsikus nyilván hiányzott az iskolából, amikor a hübriszt tanították. Zenélésük természetes, közvetlen (de semmi bizalmaskodás!), lelkiismeretes – jól érzik magukat ebben a közegben, és még jobban, ha másokat is magukkal sodorhatnak.

Zeneakadémia, december 12.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.