Kezdünk hegedűs-oboás kettősversennyel, folytatjuk egy kantáta sinfoniatételével, majd szólóhegedűs concerto következik, utána szólószonáta, triószonáta (ez az egy mű nem Johann Sebastian, hanem Carl Philipp Emanuel műve), s végül, ez már tényleg mindennek a teteje, a Máté-passió híres Erbarme dich áriája, az énekszólamot oboa d’amoréval helyettesítve, csak az obligát hegedűszóló kedvéért. Mi ez a zűrzavar, ez a nyugtalan mindent akarás? Miért kell ebbe is, abba is szeszélyesen belekapni, és nem állapodni meg semminél? Aztán meghallgatva a lemezt, megértettem, megszerettem az előadói szándékot. Lisa Batiashvili (1979) a hegedű barokk zenei lehetőségei közötti utazásra invitálja a hallgatót, megmutatva, hogy a hangszer hányféle megszólalásmód és zenei szerep keretei között képes önmagát adni. És persze nyilván nem tudott ellenállni annak, hogy az oboát is foglalkoztató kettősversenyben férjével, a kiváló François Leleux-vel kamarazenéljen, s ugyanígy csábította a Carl Philipp Emanuel Bach-szonátában
a lehetőség, hogy meghívja korunk legünnepeltebb fuvolását, Emmanuel Pahud-t. De nem ez a lemez egyedüli hozama – és még csak nem is a mindvégig világszínvonalú, technikai nehézséget nem ismerő, makulátlan hegedűjáték. Ennél fontosabb, hogy Batiashvili, aki nem „régizenész”, modern hangszeren is kamatoztatja a historikus előadópraxis tanulságait – és ugyanezt teszik partnerei, a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarának Kamarazenekara, holott ők sem a „történeti tájékozottság” felkent papjai. Szellemi nyitottság, magasrendű eredménnyel.
Bach – Lisa Batiashvili. Deutsche Grammophon
