Musicien français – francia zenész, így nevezte magát öntudatosan Claude Debussy (1862–1918). Részben tiltakozás volt ez a német zene, s ezen belül Wagner akkortájt (a 19–20. század fordulóján) tapasztalt hegemóniája ellen, részben egyszerű nacionalizmus, amely élete végén, az I. világháború idején fel is erősödött. Nemrég megjelent egy lemez, amely kései szonátáit tartalmazza egy fuvoladarabbal és egy korai trióval, s amely arra enged következtetni, hogy ma is vannak „francia zenészek”, igaz, nem a nemzeti öntudat teszi őket azzá, hanem a feltűnően hasonló gondolkodásmód.
A CD-n ugyanis hat muzsikus szerepel öt különböző számban, öt különböző hangszer-összeállításban, tehát az egyes produkciókat más és más gárda jegyzi, a szellem mégis feltűnően azonos.
A művészcsapat a francia muzsikusok krémje: a hegedűs Renaud Capuçon és a brácsás Gérard Caussé a magyar közönség előtt is régóta jól ismert, de hallottuk már a remek fiatal csellistát, Edgar Moreau-t is a Müpa Rising Stars-sorozatában. És persze régóta megbecsült ismerősünk a francia-svájci fuvolás fenomén, Emmanuel Pahud. Hozzájuk két, mifelénk kevésbé számon tartott művész csatlakozik, a hárfás Marie-Pierre Langlamet és a zongorista Bertrand Chamayou – utóbbit, ha nem is élőben, lemezen mégis hallottuk, Ravel összes zongoraművének érzékeny tolmácsaként.
Mi a hasonló bennük? Az elegánsan magától értődő virtuozitás egyfelől, a produkciók beszédes frazeálása és szenvedéllyel teli tolmácsolása másfelől. A sok szín, a tempók lélegeztetése, az ideges vibrálás az előadásmódban. A mediterrán atmoszféra és az antikvitás hangulatának hiteles újrateremtése, fogékonyság a dekadencia egy nemes fajtája iránt. Csupa zenei „közös nevező”. Hiába: itt mindenki francia zenész.
Erato, 2017
