Koncert

Deep Purple

  • - legát -
  • 2020. február 18.

Zene

A The Long Goodbye című turné 2017 májusában kezdődött, s a tervek szerint 2020. október 29-én ér véget. Addigra Ian Gillan énekes és Roger Glover basszusgitáros 75, Ian Paice dobos 71 éves lesz, de arra mégsem vennénk mérget, hogy ezzel végleg lezárul a zenekar története. Már csak azért sem, mert régen láttunk ekkora telt házat a budapesti arénában.

A Deep Purple-nek több „legendás” és annál is több „egyéb” felállása volt, de ez a mostani, Don Airey (71) billentyűssel és Steve Morse (65) gitárossal kiegészülve a legmasszívabb; 2002 óta játszanak együtt. Budapesti fellépésükön úgy tűnt, egyáltalán nem unják, és még komolyan is veszik a munkájukat: tökéletes hangzást, hibátlan produkciót hallhattunk. De tudjuk jól, hogy ez önmagában semmit sem ér, az elmúlt harminc évben ugyanis jó néhány Deep Purple-koncertet vágott hidegre Gillan, akit már a hetvenes évek végén is azzal cinkeltek, hogy elvesztette a hangját.

Nos, ami az éneklést illeti, az „életkori sajátosságokat” is figyelembe véve egy rossz szavunk nem lehet az egykori Jézus Krisztus Szupersztárra, csakhogy ennek az volt az ára, hogy Gillan frontemberként úgy viselkedett, mint aki véletlenül került a színpadra. Elénekelte, amit el kellett – a Highway Start, a Demon’s Eyest, a Bloodsuckert, a Smoke on the Watert és még sok mást –, majd hátralépett, sokszor el is tűnt, és csak a következő versszakra tért vissza. Persze senki nem vár higanymozgást, léggitározást vagy headbangelést egy 74 éves embertől, de Gillannek azonkívül, hogy a Lazy című szám közepén fejére tett egy Mikulás-sapkát, egyetlen emlékezetes megmozdulása nem volt. Tovább rontotta a helyzetet, hogy ehhez a hetvenes éveket idéző minimalista színpadkép párosult, amit közhelyes és korszerűnek még véletlenül sem mondható vetítéssel próbáltak feldobni. Mindent összeadva: élmény volt élőben hallani a Deep Purple-t, látni kiábrándító.

Papp László Budapest Sportaréna, december 9.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.