Magyar Narancs: Végül is brácsás vagy hegedűs vagy?
Homoki Gábor: Hegedűs.
MN: De kvartettekben brácsázol.
HG: Igen, ez úgy jött, hogy a Kelemen Kvartettben nyilván Barnabás játszotta az első hegedűt, nekünk a belső szólamok maradtak, és nekem a brácsa jobban smakkolt. A második hegedű szólama a leghálátlanabb. Állandóan és tökéletesen alkalmazkodni kell az első hegedűhöz, ha viszont ebből az úgymond szolgaszerepből olykor ki kell lépnie és kap egy-két szólót, azok soha nem olyan jó helyre vannak írva, mint az első hegedű, amelyik fönt brillíroz, hanem nehezebben játszható helyekre.
A brácsa könnyebben leválik az első hegedűről, és egyébként általában a brácsaszólam a legizgalmasabb, ott vannak a legérdekesebb harmóniák. A zeneszerzők, akik tudtak hegedülni, a brácsaszólamokat tuti, hogy maguknak írták, Haydn is, Mozart is. Szóval, hegedűs vagyok, de szeretem a brácsát.
| ||
MN: Gond nélkül váltogatod a két hangszert?
HG: Igen, persze attól függ, mekkora a brácsa.
MN: Annak nincs sztenderd mérete?
HG: Nincs, mindenki akkorán játszik, amekkorán a legkényelmesebb. De nem mindenki bírja a nagyobb hangszert, nehezebb és jobban terheli a hátat. Sok hegedűst hallottam már brácsázni, csak koncerten nem nagyon szoktak, mert az egy kicsit olyan lenézett hangszer. Konrád Gyuri bácsi, a legidősebb brácsás, szintén hegedűs volt eredetileg. És kicsi brácsán játszik. Olyan is van, aki azért megy brácsásnak, mert lusta volt hegedülni.
Pedig annyival azért nem könnyebb brácsázni. Minden hegedűs tanul egy kicsit brácsázni, de leginkább csak annyira, hogy tudja olvasni a kulcsot. Van különbség a két hangszerjáték között, de nem lényeges. Most, hogy Keller Andrással újraalapítottuk a Magyar Vonósnégyest (Hungarian Quartet), én itt is a brácsát választottam, nem a második hegedűt.
MN: A Hungarian Quartet beharangozójában az állt, hogy itt három generáció játszik együtt – te 30 éves vagy, Fenyő László 44, Keller András és Pilz János késő ötvenesek. Te érzed ezt a három generációt?
HG: Nem igazán. A Kelemen Kvartettben sem voltunk egyidősek, de sokkal kisebb volt a korkülönbség, csak ott én még diák voltam, és a hierarchia sokkal erősebben érződött. A Magyar Vonósnégyesben nem számít a korkülönbség, hiába van harminc év köztem és András között. Persze tapasztalatban nagyon nagy különbségek vannak, de ez csak jó. Csak példaként, egyszer egy Kurtág-darabot próbáltunk, ami azért nem a legegyszerűbb zene, és András olyan szinten hallotta, hogy mitől lesz még élesebb, még tisztább, olyan összefüggéseket látott benne, ahogy az ő tapasztalata nélkül más nem tudná.
De mi egyáltalán nem versengünk egymással, nagyon szeretünk egymással játszani és a próbáink igazán magas szintűek. András, János és Laci is nagyon elfoglalt emberek, de szánnak időt a műhelymunkára, mert érzik, hogy ez jó. Talán Andrást tartom a régi Magyar Vonósnégyes egyenes ági leszármazottjának, mert ő még tanult Végh Sándornál is. Valójában neki van a legtöbb joga arra, hogy ezt a nevet viseljük. Mi már csak másod-harmadkézből és felvételekből ismerjük; a személyes kontaktus nagyon sokat számít.
Nálunk Andrásnak meghatározó szerepe van, de ami megvalósul, az azért négy ember közös gondolata és akarata. Élvezzük, amit csinálunk. Nem tudunk annyit együtt lenni, mint a régi klasszikus vonósnégyesek, de intenzív periódusaink vannak.
MN: Mit adott neked a Kelemen Kvartett?
HG: Nagyon sok darabot megismertem, nemcsak vonósnégyeseket. Nagyon jó volt, hogy mentünk versenyekre, sok helyen győztünk, ennek következtében sok nagy helyen fölléphettünk, a Carnegie Halltól a Wigmore Hallon át a Concertgebouw-ig. De még nagyon érződött, hogy ők, Barnabás és Kokas Kati a professzorok, mi pedig Kokas Dórával a gyerekek, ezt szerintem nem kellett volna ennyire érzékeltetni.
Azért minden feszültség ellenére szerettünk együtt játszani. Mindannyian nagyon érzékeny emberek vagyunk, rezzenésekből értettük egymást. Mindazonáltal úgy éreztem, hogy ott nem tudok igazán kibontakozni. Amióta a Kelemen Kvartettel együtt megszűnt ez a feszültség, új utak nyíltak meg előttem. Most sokkal többfelé és többféle zenei stílusban is játszom.
MN: Ha most meghallgatsz néhány vonósnégyest, mait vagy régit, fölismered valamelyiket?
HG: Véghéket biztosan fölismerném, vagy az Alban Berg vonósnégyest is. Bartók vonósnégyeseit Lacival együtt mindig a Keller Kvartettel hallgattuk, mert azt vettük észre, hogy ebben van a legtöbb igazság. De én nem vagyok egy kvartettőrült, aki folyton vonósnégyeseket hallgat. Ugyanakkor az az igazság, hogy az utóbbi, nagyjából hatvan évben a kvartettjáték kicsit egyforma lett, mindenki csak a tökéletességre törekszik.
Pedig a kvartettek és általában a kamarazene nem erre íródott, eredetileg az arisztokraták vagy a zeneértők és muzsikusok örömzenéje volt. Ma már túl sok az unalmas kvartett, nem játszanak elég érdekesen. Lehet, hogy szívből játszanak, de ez a túlzott tökéletesség nem segít a műfajnak.
MN: Te nem szerettél volna szólista lenni?
HG: Nem, és most már ehhez öreg is volnék (az interjú napján lett harmincéves – R. J.). Az az út, amin Baráti Kristóf vagy Barnabás végigmegy, nagyon kemény, olyan, mint az élsport, mint az olimpián egyéni számban indulni. Én mindig több zenésszel együtt szeretek játszani – de főnök, az szeretek lenni, kivéve persze a vonósnégyesben, de ahhoz is hozzá tudom adni a magamét. De így vagy úgy, szeretek vezetni.
Most majd Csapó Gyula brácsaversenyét fogom előadni. És persze ide kell venni azt is, hogy évek óta a Concerto Armonico koncertmestere vagyok. Spányi Miklós a művészeti vezető, de alapjában hegedűsként én tanítom be a darabokat, azon kívül sok versenyművet is játszom, és a barokkban vannak irtózatosan nehéz versenyművek is. Nagyon jól menő sorozataink vannak, főleg barokk zenék, Miklós közismerten Carl Philipp Emanuel Bach-specialista, de játszunk Mozartot is.
MN: Mi foglalja le a legtöbb idődet?
HG: Ez teljesen változó, mivel szabadúszó vagyok. Néha beledöglök és örülök, hogy van egy hét szünetem. Nagyon ritkán elmegyek még zenekarba szólamvezetőnek vagy koncertmesternek is, de a nagyzenekar nem az én világom: ott kell lenni tízkor a próbákon, a karmester dirigál, amit vagy szeretek vagy nem, mellettem úgy húzzák, ahogy én vagy szeretem vagy nem… Sok zenészt, főleg a vonósokat összetartani nehéz, nem mindig sikerül, és ez engem idegesít. Emberileg is nehéz ennyi embert összehangolni. Én inkább kamarazenét játszom.
MN: Ezek szerint megtaláltad a műfajodat.
HG: Én nagyon sokféle zenét játszom meg hallgatok is, nemcsak klasszikus zenét. Visszatérve arra, hogy ki mit hoz be egy kvartettbe – én énekelek is, ez pedig megint egy másfajta hozzáállás, egy másik arca a zenének. Hogy mettől meddig tart egy dallam, hogyan tartozik össze egy frázis, meg ilyesmi – nem mintha a többiek ezt nem tudnák, de én a gyakorlatban tudom, mert csinálom, hogy milyen az, kiállni a színpadra és énekelni.
MN: Játszottál nagynevű muzsikusokkal, Jonathan Cohennel, Joshua Bell-lel, Pekka Kuusistóval, Nicolas Altstaedttel, Maxim Rysanovval stb. Van olyasmi, amit tőlük kaptál?
HG: Én két másik muzsikust mondok inkább: egyrészt Menahem Presslert. Nem tudom, hány éves volt, amikor vele játszottunk zongorás kvintettet, talán kilencvennégy, de olyan érzékenységgel, olyan zenei finomságokkal, olyan időkkel játszott, ami lenyűgöző volt. Másrészt Kocsis Zolit. Játszottam úgy is vele zenekarban, hogy én vezettem a brácsaszólamot; nemcsak az volt a hihetetlen, ahogy az a zene megvalósult, hanem az a mérhetetlen tudás, ami belőle áradt. Egyszer azt mondtam neki, hogy a te kezed alatt az utolsó pultban is szívesen játszom. Nekem ő adta meg azokat az élményeket, amiket más nem.
A Kaposfesten játszottunk vele, órát is adott nekünk. Zolitól nagyon sok elismerést kaptam, és engem más nem is érdekel. Amikor egy időre úgy döntöttem, hogy elhagyom a Kelemen Kvartettet, azt mondta, „akkor már nem fogom megélni, hogy a legjobbakkal vegyük föl a Bartók-vonósnégyeseket”. Az egyik UMZE-koncert után azt mondta, „na, most már te is bekerültél a tanárok közé” – mert egy-két embert elkezdett így tanározni, csupa nagy művészt, én meg tán húszéves se voltam, szóval ez nagy elismerés volt. Ez nekem mindennél többet ért. Nagyon szerettem, és ő is szeretett.
MN: Te inkább a társas-bulizós vagy inkább visszahúzódó zenész vagy?
HG: Visszahúzódó biztos nem vagyok, szeretem, ha emberek vannak körülöttem, akikkel tudok beszélgetni. Nem vagyok nagyon bulizós, inkább beszélgetni szeretek, bármiről – de nem mindegy, hogy kivel. Voltak ezek a tipikus zeneakadémista helyek, na, oda biztos nem mentem. Konzis koromban nagyon sok időt töltöttem a konziban, bár kevés óránk volt, de mindig ott maradtunk ezekkel a pesti muzsikus cigány gyerekekkel, és mindig muzsikáltunk, bármilyen hangszeren. Mindenféle zenét játszottunk, klasszikust, cigányzenét, tánczenét.
Ebből a társaságból máig sok muzsikus cigány barátom van, akik éttermi zenét játszanak. Nem az a lényeg, hogy milyen zenét játszik, hanem hogy abban, amit csinál, nagyon profi legyen. A cigányzene is tud olcsó lenni, meg értékes. Mondjuk itt van Horvát Gyula, aki évekig volt prímás a Margit kertben Boros Lajos után – egy hangja többet ér, mint a legtöbb magyar hegedűművészé, annyira intelligensen játszik. Ezt a műfajt nem szabadna elsorvasztani, nem szabadna ezekre a zenészekre irigykedni. Sokan irigykednek, hogy a muzsikus cigányok tehetségesek.
Ez nem a kannás-gitáros-énekes oláh cigány zene, ami Indiából származik. Akikről én beszélek, azok Egyiptomból jöttek – a gypsy név is onnan ered –, és rokonok az arabokkal és a zsidókkal. Az ő zenéjükről már nincsenek emlékeink, ők magyar népies műzenét játszanak. Ez a zene sokakat irritál, pedig szintén hungarikum. Ez ma el van nyomva.
MN: Szerinted mit kellene tenni ezzel a zenével?
HG: Tanítani, művelni, iskolát csinálni neki, mert megszűnt a természetes tere. Konkrétan tudom, hány éves az utolsó használható klarinétos vagy brácsás. Amit például Snétberger Feri csinál, az csodálatos, de ez nem a cigányzene megmentését szolgálja, hanem a hátrányos helyzetű gyerekek felkarolását zenével.
Én a magyar népies műzenét szeretném megmenteni, amit egyébként leginkább cigányok játszanak, de játszhatja éppen más is. A feleségem, Sárközi Xénia operaének-művész, egy felvidéki muzsikus család sarja. Terveinkben van a legjobb magyar cigányzenészekkel minőségi magyar népies műzenéket előadni, felvételeket csinálni, ami még a háború előtti időszakot idézné föl.
| ||
MN: A te zenei világodnak nemcsak ez az egyik fontos része, hanem Elvis is. Kaposváron hallottalak először Elvis-számokat énekelni, most pedig a Hallgatás napján léptetek föl a zenekaroddal a BMC-ben.
HG: Igen, jó későn, már mindenki fáradt volt, egész nap nyomtam a Kurtágokat meg a Schuberteket. Ez az egész úgy jött, hogy mindig is énekeltem, először az Operaház gyerekkórusában. Apu vette észre a muzikalitásomat, ő erőltette a hegedülést, pedig én inkább gitároztam volna. Otthon folyton énekeltem, zongoráztam, és az tiltott dolog volt. Az Akadémián rábeszéltek – mivel kétszakosnak is lehetett lenni –, hogy menjek jazzének szakra. Első helyre vettek föl. Egy évet jártam, de aztán a kvartettezés miatt nem volt már rá időm.
Most sokat beszéltünk a klasszikus zenéről, de meg kell mondjam, sokkal jobban érzem magam a könnyűzenében, ott tudok igazán kibontakozni. Olyan zenekart álmodtam magamnak, amiben van valami, ami a magyar cigányzenére hajaz, de lehessen vele mást is játszani. Teljesült az a vágyam is, hogy van egy furcsán hangolt elektromos hegedűm, azon gitározom, van hozzá wah-wah pedálom is, amilyen Hendrixnek is volt. Rajtam kívül mindenki cigány vagy félcigány a zenekarban, hatan vagyunk.
A felállás a következő: én énekelek, a líraibb számokban hegedülök, ha valami vadabbat játszunk, akkor az elektromos hangszeren gitározom. Van egy brácsa, egy cimbalom, egy bőgő – vagy ritkán basszusgitár –; ez így az autentikus magyar vonal. És van még két hangszer: sógorom, az orgonista és egyházzenész Sárközi Imre billentyűzik, valamint ifjabb Dráfi Kálmán helyettesíti a dobot, ugyanis dob nincsen: ő a szájával csinálja ezt, beatboxnak hívják.
MN: Mennyit játszotok és hol?
HG: Teljesen változó; amikor valamilyen rendezvényre, eseményre, klubba hívnak. De szeretnénk gyakrabban játszani, hogy megismerjenek. A zenekar neve Old Sounds, ezért nemcsak Elvist játszunk, hanem visszanyúlnék régebbi dolgokra is. De játszunk jazzt is, hiszen ketten a zenekarból – Bangó Ernő, a cimbalmos és Német Oszkár, a bőgős huszonkét évig játszottak együtt a világhírű Roby Lakatossal, tehát jazzben és világzenében hihetetlen tapasztalatuk van.
A hatodik tagunk, aki ezen a BMC-koncerten betegség miatt nem tudott játszani, Ruszó István hegedűs, kontrás, brácsás, igazi cigányzenész. Nem tudom, minek nevezzem a műfajunkat, mondjuk könnyűzenének, de az persze nagyon tág spektrum. Annak örülnék, ha engem elsősorban erről ismernének, és az lenne az érdekes, hogy mellette még klasszikus zenét is játszom.
