A feladat teljesíthetetlennek tűnik: néhány enyhén vagy nagyon másnapos, egyelőre csak ásványvizes palackkal ténfergő, nyűgös ember előtt kell úgy viselkedniük a zenészeknek, mintha este tíz lenne és fergeteges buli. Nos, a svéd Mando Diaónak sikerült a lehetetlen küldetés: a fesztivál egyik legjobb koncertjét adták; őrültek voltak és lelkesek, így hát el is nyerték jutalmukat, jelentős tömeget vonzottak a színpad elé, és nagy sikert arattak. A zenekar májusban jelentkezett nyolcadik albumával, a Good Timesszal, el is játszottak róla vagy hat dalt, a lágyabb és érzelmesebb Break Us ugyanolyan jól szólt, mint a pörgősebb All the Things, Dancing All the Way to Hell, vagy éppen a címadó szám. Persze a régebbi nagy slágerek sem maradhattak el, bár az is igaz, ha nincs a Gloria, a Down in the Past vagy a banda talán legismertebb száma, a Dance with Somebody, rajongóik minden bizonnyal meg is lincselik őket. Björn Dixgård énekes hangja mintha karcosabbá vált volna az évek során, és ha emlékeink nem csalnak, magabiztosabb is lett a színpadon a 2012-es szigetes fellépésük óta. Folyamatosan hergelte és énekeltette a közönséget, fel-alá futkosott, s közben arról igyekezett meggyőzni mindenkit, hogy mennyire szereti a többieket, a rajongókat, és persze saját magát. A koncert legérdekesebb epizódja az volt, amikor a Mando Diao összes tagja beállt egy nagyobbacska dj-pult mögé, hogy a 2014-es Aelita című albumuk Sweet Wet Dreams című számát egyedi elektronikus formában adják elő – hatalmas sikerrel. „Mert néha így is szoktunk ám zenélni!” – mondta büszkén Dixgård, és volt is mire büszkének lennie, hiszen elég ritka, hogy egy indie rock zenekar saját számát keverje át elektronikusba, és mindez ennyire jól süljön el.
Annyi szent, hogy ha ez a tendencia folytatódik, öt év múlva már nem lehet a délutáni idősávba tenni a Mando Diaót. Persze nem azért, mert ne tudnák megcsinálni. Hanem, mert nem illik.
Sziget, Dan Panaitescu Nagyszínpad, augusztus 11.
