Tudjuk, hogy nem a ruha teszi az embert, de ha kilenc idősebb-fiatalabb férfi hawaii mintás ingben és rövidgatyában kiáll a színpadra, majd megjelenik egy szakállas, melegítős, napszemüveges figura, akiről nem tudjuk eldönteni, hogy a Mikulásra vagy az Apostol együttes énekesére emlékeztet-e jobban, nem az az első gondolatunk, hogy itt óriási buli lesz. Ám néhány perc múlva már lázasan próbáljuk feleleveníteni kissé megkopott salsa- és szambatudásunkat, és így tesz mindenki más is, legyen fiatal, idős, rajongó dél-amerikai, elsőbálos kelet-európai, vagy éppen két flamingónak öltözött entitás a tömeg közepén.
A chilei Chico Trujillo 1999 óta létezik, eddig hat albummal és két koncertlemezzel rukkoltak elő, a legutolsó 2012-ben jelent meg. A főleg egyetemi és egyéb zenei fesztiválokon játszó zenekar fúvósokban igazán erős, egy pánsíp, egy trombita vagy egy szaxofon mindegyik zenésznél van, még úgy is, ha alapvetően gitároznak, kongáznak vagy szintetizátoron játszanak. A banda stílusa nehezen sorolható be, zenéjükben a ska, a reggae, a bolero, a hiphop, a rock és a new cumbiának nevezett chilei zenei stílus keveredik. De ebből a keveredésből igazán izgalmas valami születik, afféle rockos hangzású fieszta néhol rapbetétekkel megtűzdelve, s ennek nyomán szerethetővé és élvezhetővé válik a káosz, sőt, a végén tökéletesen megfér egymás mellett a közönség vonatozása, latintánc-bemutatója, még a pogózása is. Ehhez persze kell az, hogy a Mikulás-hasonmás énekes, Aldo Asenjo végigugrálja a másfél órát, leginkább drum’n’bass zenéhez illő mozgásával betöltse az egész színpadot. A mókás maskarákat is meg lehet szokni egy idő után, végtére is e harsány zenéhez harsány színek illenek. Bármerre nézünk, csak széles mosolyokat látunk. Remek zenészek állnak a színpadon, látni rajtuk, örömmel zenélnek, amit öröm hallgatni.
Sziget, Világzenei színpad, augusztus 13.
