Interjú

"Bele is halhatsz" - Wiley rapper, producer

  • Velkei Zoltán
  • 2013. július 17.

Zene

Lassan pályája tizenötödik évéhez érkezik, de még mindig csak harmincnégy éves. Általában hozzá és Dizzee Rascalhez szokták kötni a drum and bass-, garage-, hiphop- és dancehall-jellegzetességekből épülő brit elektronikus zenei irányzat, a grime feltalálását. Nemrég a Viva Comet sztárvendégeként jött Budapestre - a Narancs kérdéseire akkor válaszolt.

Magyar Narancs: Hozzád is köthető a grime létrehozása a 2000-es évek elején, s ezt követően írtál óriási slágereket és kifejezetten underground albumokat is, most pedig van egy hatalmas kereskedelmi sikereket elérő lemezed (The Ascent) a Warnernél. Mennyire tudatosan döntöd el, hogy épp mit szeretnél csinálni?

Wiley: Gyerekeim vannak, ezért egy ideje már az a legfontosabb szempont a döntéseimnél, hogy a lehető legtöbbet segíthessem velük őket. Többé már nem hagyom sodródni magam; jobban bírom, ha az történik, amit szeretnék.

MN: Van ennek valamilyen közvetlen hatása a zenéidre?

W: Még mindig nagyon szeretek klubzenéket írni, de amikor felteszem magamnak a kérdést, hogy mi legyen a következő lépés, már nem az a cél lebeg a szemem előtt, hogy megírjam azt, amivel éppen a toplisták élére lehet kerülni. Ezért szólal meg a The Ascenten is annyiféle irányzat. Azt akarom elérni, hogy a zenéim ne csak egy adott rétegnek vagy trendnek feleljenek meg, hanem a saját közegükből kinőve eljuthassanak bárhová. Nem akarok többé csak Londonban gondolkodni. A UK bass egy ideje csak erről szól, és ez engem már nem motivál, sőt épp ellenkezőleg.

MN: Ennek tükrében mit gondolsz, létezik még olyan, hogy definitív Wiley-hangzás vagy Wiley-szám?

W: Persze, de már nem ugyanaz, mint régen. Egyrészt ugyan régi közhely, de attól még igaz: kétszer vagy többször nem tudod ugyanazt eladni. Másrészt mostanra nagyon megváltoztak az emberek. Például amilyen zenei és vizuális kódot 2002-ben úgymond "értettek" a partizók a földalatti szórakozóhelyeken, az ma már sokszor csak a statikus popzenében található meg. Én ilyen dolgokat nem akarok írni. Változtak az elvárások is: rengeteg zenei lapban olvasom, hogy a komolyabb előadóktól elvárják a kritikusok, hogy maradjanak hűek önmagukhoz és ahhoz, amit régen csináltak, majd amikor valaki közülük kiad egy ilyen albumot, lehúzzák, hogy milyen régi, idejétmúlt dolgokkal állt elő. Én mindenesetre azt mondom, hogy ha folyton új dolgok érdekelnek, akkor rendben leszel. Lehet, hogy a zenéimben pont ez az általad definitívnek nevezett elem.

MN: A grime-ot megújuló zenének tartod még?

W: Semmi sem tart örökké. Az angol elektronikus zene fénykorában ott volt nekünk a drum and bass, a jungle és társaik; ha megnézed, mindegyiknek volt öt-hét éves kifutási ideje, vagy szerencsés esetben nyolc-tíz. A grime technikailag tizenöt éve létezik, és 2003-ban tört be a popzenébe Dizzee Rascal lemezének köszönhetően. Ez hosszú idő. Nem lehet elvárni egyetlen irányzattól sem, hogy mindig előremutató legyen, pláne egy olyan zeneiparban, ami minden eredeti ötlet azonnali sokszorosítására és elértéktelenítésére rendezkedett be. A grime-nak megvolt a maga aranykora, és természetesen ettől még simán lehet, hogy egyszer újra világrengetően fontos lesz, de ezt már lehet, hogy nem én és a társaim fogjuk elhozni.

MN: Tavaly készítettem egy interjút Terror Danjah-val (az újkori grime egyik fontos szereplője - VZ): szerinte egy bizonyos pont után nehéz új dolgokkal kísérletezni, mert nem tudják követni az emberek.

W: Ebben teljesen igaza van. Azt találom ma rendkívül kiábrándítónak az angol zenei életben, hogy ha befutsz valamivel, az annyira bebetonoz téged, hogy akár bele is halhatsz. Itt utána ugyanazt várja el tőled mindenki, és ha valami mással mersz próbálkozni, egyszerűen elfelejtenek. Itt van például Kanye West új száma, a New Slaves. Ha ezt bárki megírta volna Angliában, a kiadók ki sem adták volna soha, mert nem akarnának kockáztatni vele. Bejáratott formulák uralkodnak, minden más azonnal megy a kukába. Külföldön szerintem ez nem így van, és nem kizárt, hogy a grime-nak pont ezért lehet még reneszánsza, ami valószínűleg nem Angliából fog indulni.

MN: Mi a zenéd legfontosabb része?

W: Az üzenet, ami ott van benne, de ma még nem fedezik fel az emberek. Nem szeretem a rövid lejáratú dolgokat. Ha valaki rendesen meghallgatja a zenéimet, rengeteg olyan dolgot találhat bennük, amit az életről tanultam, és tovább akarom adni. Nem biztos, hogy ez elsőre érthető; olyan ez, mint az a nyelvi kód, amit például Harlemben is kitaláltak a rapperek, és a rajongók csak évekkel később fejtették meg a sorok igazi jelentését. Szerintem minden dalszöveg alapú zene attól lesz nagyon érdekes, ha találhatsz benne ilyen dolgokat. Ha úgy érzed, hogy neked ezt évekkel később is hallgatnod kell, mert idővel változol, és hirtelen más aspektusait érted majd meg a zenéknek - olyanokat, amikre korábban nem is gondoltál volna. Ezek a felfedezések, pillanatok adják a zenéim legfontosabb részét.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.