Magyar Narancs: Adam Duce basszusgitáros korábban úgy nyilatkozott: megesett párszor, hogy egy-egy új dallal, lemezzel megpróbáltatok megfelelni annak, amit a világ elvárt a Machine Headtől. Egyetértesz vele?
Robb Flynn: Írtunk eddig kábé hetven számot; ebből talán egyszer vagy kétszer vettük figyelembe, hogy mit akarhatnak az emberek. Mindenki valakinek ír: azért, mert azt gondolja, erre fog beindulni a közönség, vagy hogy ez fog tetszeni a banda többi tagjának. Mindannak, amit létrehoztunk, a 99 vagy talán a 98 százaléka arról szólt, hogy mi magunk mit akarunk hallani. Ezt jól csináltuk - nem mondom, hogy semmit sem tettünk rosszul, mert ilyen is volt. De tizennyolc év és hét lemez után kinek van tökéletesen tiszta előélete? Senkinek. Egy csomóan megnyomták a reset gombot, és megpróbálták az egészet nulláról újrakezdeni. Szeretem az Iron Maident, de gondolj csak a Blaze Bayley-s lemezekre: rohadtul rettenetesek. Azért szerintem nekünk baromi jó az előéletünk.
MN: Minden lemezeteket egyformán szereted?
RF: Számomra minden egyes albumunk olyan lett, amilyennek lennie kellett; ha visszanézek, nincs bennem megbánás. Vannak dolgok, amiket visszahallgatva azt mondom, hogy ezt csinálhattam volna másképp, mert nagyon kritikus vagyok saját magammal szemben. Dalírás közben húsz-harmincszor is átdolgozok mindent szöveggel, témákkal együtt, aztán meg kidobom az egészet, és belekezdek valami egészen másba, amíg teljesen elégedett nem leszek. Nem vagyok zseniális dalszerző, de azért eléggé jól megy a dolog, és az évek során egyre jobb lettem abban, hogy ne féljek az átdolgozástól még akkor sem, ha elsőre teljesen jónak is tűnt valami.
MN: Azt mondják, a népszerűséghez nem árt három-négy percnél nem hosszabb dalokat írni, a Machine Head mégis most a legsikeresebb, amikor egyre több a nyolc-tíz perces számotok.
Fotó: Csohány Dániel
RF: Mi nem próbálunk meg bekerülni a rádiókba. Nehezen tudok rövid számokat írni, de azok az együttesek is, amelyeken felnőttem - a Mercyful Fate, a Rush, a Metallica, a Black Sabbath, a Led Zeppelin -, mind hosszú dalokat játszottak; bennük sem volt meg a kényszer az ellenkezőjére, és nekem ez tetszik. Ez így egy hullámvasút vagy hosszú utazás, amiben jó részt venni. Különben is, ki ír ma már a metálban háromperces számokat? Ez már csak a popbandákra igaz, ahol minden számnak egyszerű és egyforma a felépítése, és idióta a szövege. Ki nem állhatom ezeket.
MN: Azt viszont többször elmondtad, hogy az amerikai hiphop nagy hatással van rád, és ez nem csak a Burning Red és a Supercharger idején volt így. De hol hallható ki a rap hatása egy olyan számból, mint mondjuk a Locust?
RF: A Locustnak talán a groove-jában érezheted, a szöveges részéből nem lehet kihallani. Az olyan számokban, mint a Block, a This Is The End vagy az I Am Hell jobban érezhető: a szavak iszonyú gyors köpködése olyan, mintha már majdnem rap lenne. De rám sosem elsősorban a rap stílusa hatott, inkább a benne lévő energia, vibrálás meg a teljesen punk-rockos "baszódjon meg a rendőrség, baszódjon meg a kormány és baszódj meg te is!" hozzáállás. A rapben mindig is igen erős dühöt éreztem. Ma már nehéz elképzelni, de az olyan underground dolgoktól, mint amit az N.W.A., a Public Enemy vagy Immortal Technique csinált, az emberek összeszarták magukat ijedtükben. Ma is próbálok ilyen király underground dolgokat keresni, mert utálom, ahová mára a hiphop jutott: nem tudok mit kezdeni ezzel a luxusrappel, ami a gyémántokról, kocsikról, a pénzről, a pénzről meg a pénzről szól, ráadásul biztos vagyok benne, hogy a legtöbben csak szájhősök.
MN: Nemrég együtt turnéztatok a Metallicával. Mit gondolsz, lehet úgy thrash metalt játszani, hogy a dobos maga is bevallja (a Drum magazinnak adott interjúban - K. B.), hogy már meggyűlik a baja a saját korábbi témáival?
RF: Lars egy kicsit túlzottan is önostorozó volt. Az a híre, hogy már rossz dobos, ő pedig nem az a figura, aki megpróbálná védeni magát. Én azt gondolom róla, hogy a metál úttörője: lehet, hogy néha küszködik egy-egy témával, de mégiscsak feltalált egy dobolási stílust! Korábban senki nem csinált olyasmiket, mint ő. Az a rész a One vége felé egy teljes zsánert meghatározott - hol lenne anélkül a Fear Factory? Könnyű most bírálni őt - ilyen a zenei kultúra -, de tény, hogy amit létrehozott, az előtte nem létezett, és szerintem ezért még mindig csakis tiszteletet érdemel. És még most is kőkeményen zúz! Néztem a koncertjeiket, remekül játszanak, szuperül szólnak, és Lars is gyilkos. Tudod, mit gondolok? Az a legnagyobb problémája, hogy mindent túl gyorsan akar játszani, legalább kétszeres sebességgel a lemezhez képest, ezért van, hogy néha küszködik. Még mindig tele van energiával, ezért ha az album sebességén játszana, az talán meg is ölné. Az én tanácsom: lassíts, testvér!
MN: Hosszú viszálykodás után pár éve kibékültetek a slayeres Kerry Kinggel. Nem volt furcsa olyasvalakivel dobálni a sarat egymásra, aki az egyik idolod volt?
RF: De, abszolút. Akkoriban együtt turnéztunk, és egyszer csak elkezdett mindenféle szart összehordani rólunk. Le kellett törnöm. Ugyanakkor nem akartam olyasmiket mondani, hogy szar gitáros, mert nagyszerű zenész, vagy hogy a Slayer szar, mert a Slayer kurva jó. Úgyhogy úgy viselkedtem, mint egy harmadikos, és olyasmiket mondtam, hogy "Kerry Queen", meg mit tudom én. Egy ideig harcoltunk, de aztán eljutottunk oda, hogy mindketten újra tiszteljük a másikat.
MN: Nem lehet elkerülni, hogy a műfaj nagyjai időről időre összevesszenek?
RF: Így megy ez ebben a szakmában: sokan mindennek elmondanak a hátad mögött, aztán ha találkoztok, bájolognak veled. Figyelj, mindenki imádja a Slayert, de azért nekik is megvolt a maguk hullámvölgye: ott volt a Diabolus In Musica, ami a Take My Scars (egy korai Machine Head-dal - K. B.) riffjével nyitott, aztán aStain Of Mind, ami egy Coal Chamber-szám, tiszta nu metal, Kerry meg feltűnt valami Sum 41-szarságban is... Fura időszak volt ez nekik, azt hiszem.
MN: Hogy látod, vannak ma még forradalmi újítások a thrash metalban?
RF: Mindig lesznek nagyszerű együttesek, amelyek valahogyan felpörgetik a szcénát: vagy valami nagyon újat hoznak, vagy nagyon karizmatikus a kiállásuk. Pár éve talán jobb volt a helyzet, mint most, akkor több banda volt, amelyik tényleg megpróbálta tágítani a határokat - ilyet most nem látok túl sokat. Inkább mindenki megpróbál belül maradni azokon a kereteken, amelyek már eddig is megvoltak, és ez elég unalmas. Mindig azok az együttesek nyűgöztek le, amelyek fejlődtek, nagy átalakulásokon mentek át, hatalmasakat ugrottak albumról albumra. Ez az egy dolog viszi igazán előre a zenét. Nagyon jól hangzik, ha egy banda azt mondja, hogy sosem változtak - de ez lehetetlen. Húsz év alatt felnősz, új élményeid lesznek, szeretsz, nyersz, veszítesz, élsz, találkozol a halállal: nem létezik, hogy mindez ne befolyásoljon. Én tudom, hogy változtam ennyi idő alatt. Nem lehet azt mondani, hogy ennyi ideig ugyanolyan zenét akarok játszani - oké, persze, metált akarok, de nem szeretném még hétszer megírni az A Thousand Liest. Minek? Egyszer már megtettem. A kihívás az, hogy megpróbálj mindig egyre jobb lenni. Bob Dylan mondta, amikor az inspirációról beszélt, hogy új utakat kell találni arra, hogy elmondjuk ugyanazt. Pont ez a lényeg: új utakat találni.
