Miután a Rolling Stone 2016 elején Amerika legizgalmasabb punkzenekaraként említette őket, nem volt kérdés, hogy a következő lemezüket már sokkal nagyobb várakozás fogja megelőzni, mint az első kettőt. Ehhez jött még, hogy átigazoltak a szélesebb terjesztést biztosító Sub Pophoz, ami az utolsó lépcső a nagy kiadók előtt, producernek pedig Guy Picciottót hívták a Fugaziból. A Downtown Boysnak ezzel sikerült is elérnie, hogy a 2012-es cím nélküli bemutatkozó lemez és a 2015-ös Full Communism sivító gitáros-szaxofonos latino hardcore punkjától egy konvencionálisabb irányba induljon el.
Egész biztos, hogy sokan visszasírják a korai számok kaotikus, zajos miliőjét, mégis úgy tűnik, a zenekar képesnek bizonyult arra, hogy a punk attitűd és a tisztább hangzás között egyensúlyozzon. Hiába a polírozottabb hangzás, az óvatosabban adagolt szaxofon, a Trumpnak nekirontó A Wall Victoria Ruiz énekesnő kántálásának köszönhetően inkább dühös agitálás, mint kompromisszum a siker érdekében. Ugyanígy a következő szám, az I’m Enough (I Want More) alaphangulatát is Ruiz drámázása hatja át, és ha nem figyelünk a szövegekre, úgy is egyértelműen kihallatszik a politikus hangvétel. Később azért jönnek slágeresebb darabok is, mint a spanyol nyelvű Somos Chulos, a ragadós Promisory Note vagy a feszült-izgatott It Can’t Wait, amely mellett már tényleg nincs szükség arra, hogy egy Bruce Springsteen-feldolgozást is eljátsszanak.
Úgy tűnik, sikerült megtalálnia a Downtown Boysnak azt a pontot, ahonnan a szélesebb kör számára befogadhatóan, de a régi őszinteséggel tudják belekiabálni a világba a nagy igazságtalanságokat.
Sub Pop Records, 2017
