Interjú

„Dúdolok neki Prokofjevet”

Egyedi Péter zenész

  • Soós Tamás
  • 2021. március 3.

Zene

Játszik az agyafúrtan rockos Óriásban és az írókat könnyűzenészekkel összehozó Rájátszásban, de az elmúlt években szólóban találkozhattunk vele. Apaságról, Háy-versekről és a február végén megjelent második szerzői lemezéről beszélgettünk.

Magyar Narancs: Mindenkinek megvan a maga története – nem szokványos név egy zenei projektnek.

Egyedi Péter: Émile Ajar Előttem az élet című könyvében olvastam ezt a mondatot, és megtetszett. A profiktól megkaptam, hogy jó név, mert kifejezi, amit a zenével képviselek, ugyanakkor rossz is, mert túl hosszú, és a magyar piacon biztos nem fogok óriási sikereket elérni vele. Egyszerűbb lenne Egyedi Péterként csinálni szólóprojektet, de ezt már az elején elvetettem, mert mindenképpen alteregót szerettem volna. Szóval inkább lerövidítettem – így lett Mmamt –, s ezt egy új műszónak tekintem.

MN: Már a 2000-es években is adtál ezen a néven akusztikus szólókoncerteket, de az első szerzői lemezed csak 2019 elején jött ki. Miért vártál vele ilyen sokáig?

EP: A korai időszak egy klasszikus hálószobaprojekt volt. Négysávos magnóval rögzítettem otthon az akusztikus gitáros dalaim demóit, s azokat a közvetlen környezetem unszolására elérhetővé tettem a MySpace-en. Ebből születtek aztán meghívások, hogy adjak egy szál gitáros koncerteket. Akkor még nem érdekelt annyira ez az előadói forma, hogy olyan szintre fejlesszem a projektet, amelyben előadóként is jól érzem magam. Én se hallgatnám szívesen mások nagyon szomorú dalait egy órán át, ezért igyekeztem számomra fontos előadók dalaival megszínezni a programot. Mivel nem akartam mindig ugyanazokat játszani, ez folyamatos gyakorlást igényelt. A lelkesedésem a szólókoncertek iránt – részben emiatt is – csak időszakos volt. Ugyanakkor az évek során folyamatosan nőtt bennem az igény egy szerzői lemezre, és gyűjtögettem azokat a dalokat, amelyek nem illettek a zenekaraimba. Végül az első Mmamt megjelenése után tudtam először olyan egy szál gitáros koncerteket adni, amelyekben száz százalékig jól éreztem magam. Ezek is intimek voltak, de már nem vittem bele a feldolgozásokat, csak a saját dalaimat, és ez nekem és a közönségnek is tetszett.

MN: 2019 környékén több, hosszú rockzenekari múlttal rendelkező dalszerző tőle szokatlan hangvételű szólólemezzel jelentkezett: Lovasi András, Szesztay Dávid és te is. Szerinted miért fordultatok egy időben a szólóprojektek felé?

EP: Aki régóta ír dalokat zenekarban, abban simán kialakulhat a vágy, hogy alkosson valamit egyedül is. Valószínűleg ez történt Dáviddal és Lovival is, aminek örülök, mert a szólódolgaikat is szeretem. Én már az utolsó Óriás-nagylemeznél, a 2017-es Minden villany égnél is azt éreztem, hogy nagyon határozott elképzeléseim vannak a zenei irányvonalról, de ezeket nem erőltethetem rá a barátaimra. Szerettem volna, ha ők is minél több zenei ötletet hoznak arra az albumra, ami többnyire meg is történt, hiszen Örményi Ákos több basszustémája köré is írtunk dalt, de a munkálatok során egyértelművé vált, hogy szeretnék úgy is elkészíteni egy lemezt, hogy nem kell másokkal egyeztetni és az ízlésükhöz passzintani az ötleteimet. A kezdeti akusztikus dalok után ez lett a másodgenerációs Mmamt, amelyben már nagyobb zenekari felállásra álmodom meg, és ha tehetem, velük is adom elő a dalaimat.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

És meghalni a gyönyörtől

„A fájdalom politikai kérdés, a gyönyör politikai kérdés” – okítja a haldokló Mollyt (Michelle Williams) egy gyönyörű leszbikus (Esco Jouléy), aki egy személyben radikálisan szabad szexuális felfedező és empatikus szociális munkás is.

Végtére is a gyerek az első

Lehet-e hazugságra építeni értelmes életet, főleg másokét, a családtagjainkét, a gyerekünkét? Persze kizárólag az ő érdekükben! Van-e olyan érdek, ami fontosabb, mint az igazság?

Kísérleti fizika

Öveges József fizikus, piarista szerzetes, tanár, mondhatni mé­dia­­sztár volt a hatvanas–hetvenes években. Közvetlen stílusban, élvezetesen előadott ismeretterjesztő előadásai és a közben bemutatott kísérletek tették ismertté.

Micimackóék felnőttek

Ládaasztal a fő díszletelem a Három Holló pincehelyiségének apró színpadán, olyan, amilyenek mellett a fesztiválokon szoktunk iszogatni. Körülötte jégkockához hasonló, hol egységes kékben, hol különböző színekben pompázó ülések. Gyerekként nem egészen így képzeltük a Százholdas Pagonyt.

A ház torka

Egy Pireneusok mélyén megbújó faluban, a Clavell házban a család egyik nőtagja éppen haldoklik. Hörgő, bűzölgő, démonisztikus tusa ez, pokoli gyötrelem. Nem véletlenül gondolunk a pokolra és érezzük meg egy földöntúli lény jelenlétét.

Mi a művészet?

Hazánk kulturális miniszterének, Hankó Balázsnak – aki a 2023-as és a 2024-es szja-bevallásának „munkáltató” rovatába is „Kultúrális és Innovációs Minisztériumot” írt – érezhető, napi gondjai vannak a nyelvhasználattal.

A javaik és az életük

Válaszolnak… Az a legjobb ebben a szánalmas bolhacirkuszban, hogy válaszolnak, és megmagyarázzák. Hogy az nem is úgy van, mert nem is az övéké, csak épp náluk van, valahogy. Bérelték, lízingelték, amikor egy percre nem figyeltek oda, a nyakukba akasztotta valaki vagy valami. Néztem a tájat, és rám esett, a Jane Birkin meg a táskája, szerencsére nem az egész Gainsbourg család, gyerekkel, kutyával, szivarral.

Honfiak  

–Librettó–

(A helyszín az első négy felvonásban mindvégig a miniszterelnök dolgozószobája.)

Nemcsak a hősök arcai

82 éve, 1943. április 19-én kezdődött, és szűk egy hónapig tartott a varsói gettófelkelés. Miközben a nácik leszámoltak az alig felfegyverzett lázadókkal, porig rombolták a zsidók számára kijelölt városrészt, a túlélőket pedig haláltáborokba küldték, Varsó többi része a megszállás hétköznapjait élte. Hogyan emlékezik ma Lengyelország a világháború alatti zsidó ellenállás legjelentősebb mozzanatára?

„A legkevésbé sem keresztényi”

A nyugati populista mozgalmak és pártok a kereszténység kifacsart értelmezését használják fegyverként a hatalomért folytatott harcban, miközben a hagyományos kereszténydemokrácia identitásválságba került. A Princeton University professzora arra is figyelmeztet: legalább mi ne beszél­jünk szélsőjobboldali „hullámról”.