DVD

Olasz meló

Dario Argento: Álmatlanul

  • - greff -
  • 2008. augusztus 28.

Zene

Manapság hírértékű, ha relatíve friss olasz hentesáru érkezik az üzletekbe. Most az jönne, hogy ez irányú gyakorlatuk miatt oldalba rúgjuk a hazai forgalmazókat, de valahogy képtelenek vagyunk rá - eléggé benne van a pakliban ugyanis, hogy nekik van igazuk. Az obskúrusabb zsánerek frontján ugyanis az a példátlan helyzet állt elő, hogy szemünket sokkal inkább érdemes az egyre fifikásabb(an kegyetlen) franciákon tartani, mint talján társaikon. Bezzeg a hatvanas- hetvenes években! Glóriás évei voltak azok az olasz B filmnek, a látóhatárt kitakarták a repkedő vércseppek és az önfeledten lobogó keblek (gyakran ugyanazon dolgozatban), még néhány eredeti műfajtorzításra is futotta. A legnagyszerűbb mind közül az olcsó krimik sárga fedőlapjáról elnevezett giallo volt. A hitchcocki thriller formai szempontból barokkos, buja hangulatú késelős horrorba fordítását Mario Bava végezte el a hatvanas évek végén - rajta kívül az alzsáner legjelentősebb alkotója kétségkívül Dario Argento volt. Argento ugyanakkor meglehetősen atipikus rendezője is volt a giallónak, hiszen egyszerre két lovat kívánt megülni: hatásos véroperáiban komoly modern művésznek is akarta mutatni magát, aminek legszebb példája a Profondo rosso (Mélyvörös) című zseniális svindli 1975-ből - abban ugyanis úgy hozza (immár nem először) a Nagyítást, hogy a főszerepet maga David Hemmings viszi.

Történeti futammal indítani nem különösebben szerencsés, ám nehezen tehettünk volna másként, s nem csupán a giallo távolról sem érthetetlen (láttak már önök akár egyet is a tékákban?) hazai ismeretlensége okán, hanem azért is, mert a 2001-es Álmatlanulban maga a jeles majsztró hánytorgatja fel a hőskort: önszeretettől csak úgy repedező műve leginkább a giallo nosztalgikus-önreflexív mementójaként fogható fel.

A fekete bőrkesztyűs (elengedhetetlen zsánertartozék) sorozatgyilkos visszatérését megéneklő szalagban van annyi erős ötlet, hogy kifejezetten sajnálhassuk a műegész haloványságát. Hátborzongató a kergetőzés a vonaton, szellemes a képen kívüli vérontás a színházban, s szolidan leleményes a következetes színhasználat. Kár, hogy egyébként minden olyan, mint a Max von Sydow alakította rendőrfelügyelő: vánszorgó, közömbös és öreges. S a harmincadik perc után már tényleg csak a főhősök nem tudják, hogy ki is itt a gyilkos. Különösebb tanulság nincs, a giallo is csak olyan, mint az összes többi bűnügyi zsáner: feszültségszegényen, szövevényes forgatókönyv és valóban eredeti ötletek nélkül felesleges felmelegíteni.

Forgalmazza a Cinetel

Figyelmébe ajánljuk