Szegény Femi pályafutása jókora kereszttel indult, hiszen az ő apjának Fela Kuti volt a neve. Ez a Fela nem akármilyen muzsikus volt, ő teremtette meg az afrobeatet, amúgy meg maszszív szexistának és a nigériai rezsim heves ostromlójának bizonyult. 1997-ben ragadta el az AIDS, mintegy esélyt adva Feminek, hogy végre kitörjön az apja árnyékából. Épp elegen csesztették addig, folyton hozzámérve a lépéseit.
Femi keze alatt egy kicsit "megszelídült", még a rádiók számára is "használható" lett az afrobeat-hagyomány, s bár ő sem leplezte a társadalmi ügyek iránti érzékenységét, kordában tartotta az indulatait. Kerülte a botrányokat, még csak nem is lövöldözött; mondhatni, komolyabban vette Fela szavait Felánál: "A zene a jövő fegyvere!"
Most pedig azt látjuk, hogy immár ő az isten Nigériában - aki pontosan tudja, hogy meddig terjed az önazonosság, és mit követel a vére, így aztán elszántabban és görcsök nélkül haladhat Fela nyomdokain. Újjáépítette apja főhadiszállását, a Shrine-t is, alul koncertteremmel - ott készült tavaly a Live at the Shrine albuma, s hozzá Ra-phael Frydman azonos című dokumentumfilmje, mely kiválóan egyensúlyoz az agitációs és a koncertfilmek élén. Femi figyelemreméltó hős: rezignált mosolyú és mégis tök kemény, mentes a forradalmi pózoktól, de azért megvan a súlya, amikor a maga csöndes módján a korrupcióról és az erőszakról, a közbiztonság és az orvosi ellátás hiányáról, a nyomorról és a kilátástalanságról beszél. És láthatóan igazán fontosak számára mindazok, akik "kidühöngik" magukból a fájdalmukat a koncertjein. "Femi a mi prófétánk", mondják róla a népek, és ez tényleg így van. Különben is, "szent hely" - ennyit tesz a Shrine magyarul.
No és, nem mellesleg, baromi jó a zene. Az 1997 ki-vételével - ez volt az az év, amikor Femi elvesztette az apját és a húgát is - csu-pa új szám hallható. Hogy különösebben változatosak lennének, talán nem mondanám, de "indulónak" bármelyik megteszi, és ahogyan Femi megkeverte a funkyt, a dzsesszt és a joruba ritmusait, az a sortüzeknél lángolóbb.
A Sixteen Horsepower dupla DVD-jét is úgy tanácsos nézni, mint egy családi albumot, különben könnyen rossz lehet a vége. Én legalábbis úgy látom, mindöszsze annyi történt, hogy a zenekarral kapcsolatos filmek zömét a szerkesztő-dobos Jean-Yves Tola rálapátolta két korongra. Nézzük csak: öt darab klip, három szám koncertfelvétel, továbbá interjúk és a kulisszák mögötti felvételek. A borítóból nem derül ki semmi, van olyan klip, ami megismétlődik, szóval olyan súlyos amatőrségekkel adódik dolgunk, amiknek a megemésztéséhez igen sok szeretet kell. Vagy az a másik, ugyancsak bensőséges nézőpont, ami szerint hálás lehet az ember, ha kultikus kedvencéről bármiféle kép is az ölébe pottyan.
A kulisszákról és az interjúkról nem beszélnék - még akkor sem, ha néhány perc a Sziget Fesztiválon forgatott filmből is látható -, azokkal nem volna semmi baj bónuszként egy komolyabb anyag után. S persze arról sem tehet a Lóerő, hogy igen kevés klipje készült, többek közt pont azért szeretjük, mert nem abban a bizniszben utazik. Ráadásul igen találóak ezek a nagyon alacsony költségvetésű kis filmecskék, különösen a John Campbell rendezte Haw, a maga szálkás, fekete-fehéren archaizáló módján. Egy régi vágású film egy régi vágású vadnyugati folk-rock zenekarról - ez igazán rendben van.
No de.
Akik jártak már Lóerő-koncerten, tudják, hogy az egy iszonyú súlyú építmény. Az három kiragadott felvétellel nem pótolható és nem megidézhető. Vagyis ebből a DVD-ből most éppen a lényeg maradt ki. Úgyhogy passz. Nem igazán értem. Hiszen egy koncertet felvenni lényegesen kisebb truváj lett volna, mint megfejteni, hogy mi a célja ennek a filmnek, e nélkül.
MK2 Music/Deep Distribution, 2004; Glitterhouse Records/Neon Music, 2005
