Ezért volt örömteli a hír, hogy Jeff Tweedy és zenekara, a Wilco két kísérletezős hangvételű, az új évezred rockzenéjének irányt mutató lemez után újra egy hagyományos felfogásban készült, szimpla dalcsokorral jelentkezik. Az akváriumhangzású Yankee Hotel Foxtrot (2002) és a negyedórás elektronikus zajorkánban tetőző A Ghost is Born (2004) az alapvetően a klasszikus rockból és a countryhagyományból táplálkozó csapatot az amerikai rock megújulásának legfőbb letéteményesévé tette. Levegő után kapkodó kritikák, Grammy-díjak és jelentős (bár továbbra sem kimagasló) lemezeladások övezik az útját. A Wilco vitathatatlanul ott szerepel napjaink legfontosabb rockzenekarai között.
A Sky Blue Sky viszont tényleg egyszerű lemez, keresetlen és magától értetődő. Végig barátságos, egy pillanatra sem próbál elidegeníteni, egy-két tüskésebb gitárszólótól eltekintve kimondottan finom, puha tapintású anyag. Még a retró címke is rásimítható, mert egyértelműen a hetvenes éveket idézi a hangzás, ha lenne közös felvétele Fleetwood Macnek és az Allman Brothers Bandnek, nagyjából így szólna. Valami mégsem stimmel, talán a korai lemezekért nagymértékben felelős gitáros, Jay Bennett hiánya okozza, de az is lehet, hogy a drogszenvedélyével leszámoló és állítása szerint tökéletesen kiegyensúlyozott életet élő Tweedy a belső démonokkal együtt az ihlettől is megszabadult. A Wilco a halálközeli szövegeket könynyed és elegáns popzenével társító Summerteeth-szel (1999) bizonyította, hogy nincs szüksége hókuszpókuszokra, régimódi felfogásban született, mondhatni maradi dalokkal is csodákra képes. A Sky Blue Sky adós marad ezzel az élménnyel. Minden számnak saját világa van, gyönyörűen szólnak a hangszerek, kimunkáltak a harmóniák, de a szikra valahol útközben kialudt.
Nonesuch/Warner, 2007
