Egészséges rockzene - Wilco: Sky Blue Sky (lemez)

  • Kovács Marcell
  • 2007. május 31.

Zene

Azt persze senki sem állítja, hogy ne lenne helye a filozófiának a rockzenében, a létezés kérdéseinek elmélyült elemzése, az ideológiai élethalálharc és a tripla konceptalbum mind-mind belefér.
Mint ahogy ahhoz sem férhet kétség, hogy a műfaj szűkös keretein túlmutató kifinomult zeneiség, a virtuóz hangszeres játék és a sémákra fittyet hányó, szárnyaló zeneszerzői elképzelések is lenyűgöző eredményt képesek produkálni. De ha a műfajt lelkiismeretesen, felelősséggel próbáljuk megítélni, be kell ismernünk, hogy hiába a U2, hiába a Radiohead, ez akkor is csak rock and roll. Nem több, de nem is kevesebb. Aki mégis többre tartja a portékáját, az szemfényvesztő sarlatán, és alighanem ennél súlyosabb bűnökre is képes.

Ezért volt örömteli a hír, hogy Jeff Tweedy és zenekara, a Wilco két kísérletezős hangvételű, az új évezred rockzenéjének irányt mutató lemez után újra egy hagyományos felfogásban készült, szimpla dalcsokorral jelentkezik. Az akváriumhangzású Yankee Hotel Foxtrot (2002) és a negyedórás elektronikus zajorkánban tetőző A Ghost is Born (2004) az alapvetően a klasszikus rockból és a countryhagyományból táplálkozó csapatot az amerikai rock megújulásának legfőbb letéteményesévé tette. Levegő után kapkodó kritikák, Grammy-díjak és jelentős (bár továbbra sem kimagasló) lemezeladások övezik az útját. A Wilco vitathatatlanul ott szerepel napjaink legfontosabb rockzenekarai között.

A Sky Blue Sky viszont tényleg egyszerű lemez, keresetlen és magától értetődő. Végig barátságos, egy pillanatra sem próbál elidegeníteni, egy-két tüskésebb gitárszólótól eltekintve kimondottan finom, puha tapintású anyag. Még a retró címke is rásimítható, mert egyértelműen a hetvenes éveket idézi a hangzás, ha lenne közös felvétele Fleetwood Macnek és az Allman Brothers Bandnek, nagyjából így szólna. Valami mégsem stimmel, talán a korai lemezekért nagymértékben felelős gitáros, Jay Bennett hiánya okozza, de az is lehet, hogy a drogszenvedélyével leszámoló és állítása szerint tökéletesen kiegyensúlyozott életet élő Tweedy a belső démonokkal együtt az ihlettől is megszabadult. A Wilco a halálközeli szövegeket könynyed és elegáns popzenével társító Summerteeth-szel (1999) bizonyította, hogy nincs szüksége hókuszpókuszokra, régimódi felfogásban született, mondhatni maradi dalokkal is csodákra képes. A Sky Blue Sky adós marad ezzel az élménnyel. Minden számnak saját világa van, gyönyörűen szólnak a hangszerek, kimunkáltak a harmóniák, de a szikra valahol útközben kialudt.

Nonesuch/Warner, 2007

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.