Égi áldás - A Veszprémi Ünnepi Játékok

Zene

Harmadik esztendeje immár, hogy így, nyárvíz idején Veszprém is megrendezi a maga külön bejáratú ünnepi játékait.
Amíg Salzburg az ismételhetetlen csodalénynek és az egyszerű embernek (Jedermann) hódol, Bayreuth meg mindegyre csak Wagner oltáránál égeti a tömjént, addig a veszprémiek a változatosságra és a multikultira esküsznek. Az operától a szvingig a legkülönfélébb zenei műfajok valóban világhíres, mi több, világszínvonalú előadóművészei lépnek a közönség elé e provinciálisnak még epés rosszindulattal sem minősíthető rendezvénysorozat koncertjein.

A nyitó estén Mozart Varázsfuvoláját adták elő a veszprémi várban, Kocsis Zoltán irányításával, magyar és nemzetközi erősségek mozgósításával. A dalmű prózában zajló cselekményét, amely - szabadkőműves szimbolika ide, orientális és posse-elemek oda - olykor gyermeteg hatást vált ki az operaszínpadon, ezúttal elhagyták, s mindössze a fesztiváligazgató (Vándorfi László) körvonalazta számunkra időről időre a történteket. Ez kétségkívül praktikus megoldásnak tűnhetett, ám az így előzékenyen kicsontozott koncertszerű előadás a végeredményt tekintve - hogy, hogy nem - menthetetlenül áriaestté alakult át. Habár ilyesformán ez alkalommal elmaradt a setétség martalóchadának és az értelem mocsoktalanul nemes képviselőinek végső összecsapása, azért az énekesek

élményszerűen,

megfelelő diszpozícióban hozták szólamaikat: a nagy közönségkedvenc, Miklósa Erika (mint az Éj királynője) tündökletesen, perfekt technikával koloratúrázott, a kiváló osztrák basszbariton, Anton Scharinger autentikusan tréfálta el Papageno rolléját, s a Taminót éneklő Carsten Süss is ügyesen gazdálkodott vulnerábilis lírai tenorjával. Az igazi felfedezést azonban a Sarastro áriáival fölibénk tornyosuló Reinhard Hagen hangja jelentette: ilyen dús és szűnkig elhatoló basszust mind ez ideig csak felvételről hallottunk. Az operavezénylésbe mostanáig legfeljebb elvétve bocsátkozó Kocsis Zoltán nyilvánvaló autoritással, fölvilágosodott monarchaként uralta az előadást, s zenészei, a Nemzeti Filharmonikusok is ugyancsak tiszteletre méltó teljesítményt nyújtottak ezen a szép estén.

Két nappal később, fájdalom, már nem az érseki palota előtti, barokk épületektől körülölelt téren, hanem az esőszínhely gyanánt szolgáló, szükségképp kevésbé stílusos sportcsarnokban került sor Paco de Lucia flamencogitárestjére. A művész, aki egyetemes népszerűségét elsősorban a John McLaughlinnal és Al DiMeolával hármasban rögzített lemezeknek köszönheti (Friday Night in San Francisco; Passion, Grace and Fire), 2004-es, Cositas Buenas című revelatív flamencoalbumának anyagát hozta el Veszprémbe. Ez pedig, ne higgyünk a szerénykedő spanyol elnevezésnek, még véletlenül sem volt kicsinység, hiszen Paco de Lucia (valamint példásan a keze alá dolgozó együttese) csodát művelt a pódiumon. Lucia flamencojátékának maszkulin varázsával az első percben igájába hajtotta közönségét. Nem bratyizott, nem tördelt elénk végsőkig lebutított magyar mondatokat, s a legkevésbé sem akart velünk kommunikálni. Csakis és kizárólag zenélt,

kirobbanó formában,

boszorkányos technikával, egy idősödő mesterember engesztelhetetlenségével. A közönség pediglen, amelynek tekintélyes hányada alkalmasint inkább a névre és a kínálkozó társasági eseményre, mint a művészi produktumra váltott jegyet, csak bámult, méghozzá megereszkedett állkapcával. S korántsem pusztán azért, mert a Paco de Lucia által föltálalt flamenco persze ezerszer ízesebbnek és változatosabbnak bizonyult, mint az a latinosként elsózott zenekatyvasz, amit a pesti aluljárókban grasszálva vagy zenés csehók vendégeként hallhatni. Hanem mivel a puritán modorú gitáros, aki vitán felül megújította a művészetét lelkedző, több évszázados zenei tradíciót, az első pillanattól az utolsóig azonos volt önmagával. Paco de Lucia azt tette ugyanis, amihez ért, s ez nálunk, a bokszolóból lett botcsinálta műsorvezetők és a kabarészerkesztőkből átlényegülő egykönyves polihisztorok országában bizton éppúgy mirákulumnak tekintendő, mint az, hogy a művész ujjai mindvégig ernyedetlenül bírták a buleríák féktelen iramlásait.

Az idei játékokat jócskán sújtotta a váratlanul zordra fordult időjárás, hiszen a mázlis nyitókoncertet követően végérvényesen az esőhelyszín falai közé szorult a fölöttébb nívós (utóbb az amerikai szopránt, Barbara Hendrickset s a Manhatten Transfert is felvonultató) rendezvénysorozat. A szűnni nem akaró esőzések kevés híján még a jelen sorok íróját is az istenkáromlás, s ami tán még annál is rosszabb, a dőre istentagadás peremére sodorták. Csakhogy a zene - úgy mondják - bizonyíték a jóisten létezésére, és ez az amúgy meglehetősen fellengző kijelentés a múlt héten Veszprémben még a legvacakabb zivatar közepette is eldisputálhatatlan igazságnak tetszett.

Veszprém, augusztus 2. és 4.

Figyelmébe ajánljuk

A fejünkre nőttek

Az incel kifejezés (involuntary celibates, önkéntes cölibátus) má­ra köznevesült (lásd még: Karen, woke, simp); egyszerre szitokszó, internetes szleng és a férfiak egy csoportjának jelölése.

Visszatér

  • - turcsányi -

Johnny Cashnek van egy ilyen című száma, az 1994-es American Recordings című albumán. Nem is az övé, egy Nick Lowe nevű zenészé, aki egy ideig Cash rokona volt – az ő eredeti változatát használta például a pilot vége főcíméhez a Maffiózók (The Sopranos).

Tökéletes egyenlőség

Egy viking törzsfőnökről szóló animált tanmesével indul a film, aki népe minden tagjának (beleértve önmagát is) levágatta a bal kezét (szolidaritásból, mivel a fia bal keze odalett az ellenségtől menekülve), így akarván megőrizni az egységet.

A rossz dolog

Kínálta magát a trauma jelenkori uralmáról szóló kritikai panaszáradat Eva Victor debütfilmje kapcsán. A film több elemzője kiemelte, hogy a Bocs, kicsim erőssége éppen abban rejlik, hogy ellenáll e narratív toposznak.

Perkusszív vérvonal

A cimbalom története valódi sikersztori: az 1870-es években a cseh származású, Budapesten letelepedett hangszergyáros, Schunda Vencel József megalkotta kora népszerű kocsmai hangszerének tökéletesített változatát, a pedálcimbalmot, 1906-ban pedig már a tízezredik (!) példányt szállították ki a Magyar utcai manufaktúrából.

Suttogó szó-képek

  • Dékei Krisztina

A 2016-tól Berlinben élő, de idén hazaköltöző művész viszonylag korán, 2012-ben megtalálta egyéni kézjegyének alapelemét, a pixelt (talán a legismertebb ilyen műve a 2014-es Akadémiai pénisz), majd az ezen alapuló színezést: interaktív alkotásai csak akkor váltak láthatóvá, ha a közönség kiszínezte a tényleges pixeleket.

Fejszék és haszonnövények

  • Molnár T. Eszter

A táncos székekből összetolt emelvényen lépked. A székek mozognak, csúsznak, dőlnek, billennek, a táncos óvatos, de hiába, végül így is legördül.

Madártávlat

Ép és értelmi fogyatékkal élő színészek játszanak együtt a MáSzínház inkluzív előadásai­ban, a repertoárjukon ezek mellett színházi nevelési előadások és hagyományos színházi produkciók is szerepelnek. A közös nevező mindegyik munkájukban a társadalmilag fontos és érzékeny témák felvetése.

Ki a pancser?

  • Domány András

Budapestről üzent Tusk lengyel miniszterelnöknek a Kaczyn´ski-kormányok volt igazságügyi minisztere: nem kaptok el! Zbigniew Ziobrót 180 millió złoty, vagyis 17 milliárd forintnyi költségvetési pénz szabálytalan elköltése miatt keresik a lengyel hatóságok. Ki ez az ember, és hogyan taszította káoszba hazája igazságszolgáltatását?