Égi áldás - A Veszprémi Ünnepi Játékok

Zene

Harmadik esztendeje immár, hogy így, nyárvíz idején Veszprém is megrendezi a maga külön bejáratú ünnepi játékait.
Amíg Salzburg az ismételhetetlen csodalénynek és az egyszerű embernek (Jedermann) hódol, Bayreuth meg mindegyre csak Wagner oltáránál égeti a tömjént, addig a veszprémiek a változatosságra és a multikultira esküsznek. Az operától a szvingig a legkülönfélébb zenei műfajok valóban világhíres, mi több, világszínvonalú előadóművészei lépnek a közönség elé e provinciálisnak még epés rosszindulattal sem minősíthető rendezvénysorozat koncertjein.

A nyitó estén Mozart Varázsfuvoláját adták elő a veszprémi várban, Kocsis Zoltán irányításával, magyar és nemzetközi erősségek mozgósításával. A dalmű prózában zajló cselekményét, amely - szabadkőműves szimbolika ide, orientális és posse-elemek oda - olykor gyermeteg hatást vált ki az operaszínpadon, ezúttal elhagyták, s mindössze a fesztiváligazgató (Vándorfi László) körvonalazta számunkra időről időre a történteket. Ez kétségkívül praktikus megoldásnak tűnhetett, ám az így előzékenyen kicsontozott koncertszerű előadás a végeredményt tekintve - hogy, hogy nem - menthetetlenül áriaestté alakult át. Habár ilyesformán ez alkalommal elmaradt a setétség martalóchadának és az értelem mocsoktalanul nemes képviselőinek végső összecsapása, azért az énekesek

élményszerűen,

megfelelő diszpozícióban hozták szólamaikat: a nagy közönségkedvenc, Miklósa Erika (mint az Éj királynője) tündökletesen, perfekt technikával koloratúrázott, a kiváló osztrák basszbariton, Anton Scharinger autentikusan tréfálta el Papageno rolléját, s a Taminót éneklő Carsten Süss is ügyesen gazdálkodott vulnerábilis lírai tenorjával. Az igazi felfedezést azonban a Sarastro áriáival fölibénk tornyosuló Reinhard Hagen hangja jelentette: ilyen dús és szűnkig elhatoló basszust mind ez ideig csak felvételről hallottunk. Az operavezénylésbe mostanáig legfeljebb elvétve bocsátkozó Kocsis Zoltán nyilvánvaló autoritással, fölvilágosodott monarchaként uralta az előadást, s zenészei, a Nemzeti Filharmonikusok is ugyancsak tiszteletre méltó teljesítményt nyújtottak ezen a szép estén.

Két nappal később, fájdalom, már nem az érseki palota előtti, barokk épületektől körülölelt téren, hanem az esőszínhely gyanánt szolgáló, szükségképp kevésbé stílusos sportcsarnokban került sor Paco de Lucia flamencogitárestjére. A művész, aki egyetemes népszerűségét elsősorban a John McLaughlinnal és Al DiMeolával hármasban rögzített lemezeknek köszönheti (Friday Night in San Francisco; Passion, Grace and Fire), 2004-es, Cositas Buenas című revelatív flamencoalbumának anyagát hozta el Veszprémbe. Ez pedig, ne higgyünk a szerénykedő spanyol elnevezésnek, még véletlenül sem volt kicsinység, hiszen Paco de Lucia (valamint példásan a keze alá dolgozó együttese) csodát művelt a pódiumon. Lucia flamencojátékának maszkulin varázsával az első percben igájába hajtotta közönségét. Nem bratyizott, nem tördelt elénk végsőkig lebutított magyar mondatokat, s a legkevésbé sem akart velünk kommunikálni. Csakis és kizárólag zenélt,

kirobbanó formában,

boszorkányos technikával, egy idősödő mesterember engesztelhetetlenségével. A közönség pediglen, amelynek tekintélyes hányada alkalmasint inkább a névre és a kínálkozó társasági eseményre, mint a művészi produktumra váltott jegyet, csak bámult, méghozzá megereszkedett állkapcával. S korántsem pusztán azért, mert a Paco de Lucia által föltálalt flamenco persze ezerszer ízesebbnek és változatosabbnak bizonyult, mint az a latinosként elsózott zenekatyvasz, amit a pesti aluljárókban grasszálva vagy zenés csehók vendégeként hallhatni. Hanem mivel a puritán modorú gitáros, aki vitán felül megújította a művészetét lelkedző, több évszázados zenei tradíciót, az első pillanattól az utolsóig azonos volt önmagával. Paco de Lucia azt tette ugyanis, amihez ért, s ez nálunk, a bokszolóból lett botcsinálta műsorvezetők és a kabarészerkesztőkből átlényegülő egykönyves polihisztorok országában bizton éppúgy mirákulumnak tekintendő, mint az, hogy a művész ujjai mindvégig ernyedetlenül bírták a buleríák féktelen iramlásait.

Az idei játékokat jócskán sújtotta a váratlanul zordra fordult időjárás, hiszen a mázlis nyitókoncertet követően végérvényesen az esőhelyszín falai közé szorult a fölöttébb nívós (utóbb az amerikai szopránt, Barbara Hendrickset s a Manhatten Transfert is felvonultató) rendezvénysorozat. A szűnni nem akaró esőzések kevés híján még a jelen sorok íróját is az istenkáromlás, s ami tán még annál is rosszabb, a dőre istentagadás peremére sodorták. Csakhogy a zene - úgy mondják - bizonyíték a jóisten létezésére, és ez az amúgy meglehetősen fellengző kijelentés a múlt héten Veszprémben még a legvacakabb zivatar közepette is eldisputálhatatlan igazságnak tetszett.

Veszprém, augusztus 2. és 4.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.