Égi áldás - A Veszprémi Ünnepi Játékok

Zene

Harmadik esztendeje immár, hogy így, nyárvíz idején Veszprém is megrendezi a maga külön bejáratú ünnepi játékait.
Amíg Salzburg az ismételhetetlen csodalénynek és az egyszerű embernek (Jedermann) hódol, Bayreuth meg mindegyre csak Wagner oltáránál égeti a tömjént, addig a veszprémiek a változatosságra és a multikultira esküsznek. Az operától a szvingig a legkülönfélébb zenei műfajok valóban világhíres, mi több, világszínvonalú előadóművészei lépnek a közönség elé e provinciálisnak még epés rosszindulattal sem minősíthető rendezvénysorozat koncertjein.

A nyitó estén Mozart Varázsfuvoláját adták elő a veszprémi várban, Kocsis Zoltán irányításával, magyar és nemzetközi erősségek mozgósításával. A dalmű prózában zajló cselekményét, amely - szabadkőműves szimbolika ide, orientális és posse-elemek oda - olykor gyermeteg hatást vált ki az operaszínpadon, ezúttal elhagyták, s mindössze a fesztiváligazgató (Vándorfi László) körvonalazta számunkra időről időre a történteket. Ez kétségkívül praktikus megoldásnak tűnhetett, ám az így előzékenyen kicsontozott koncertszerű előadás a végeredményt tekintve - hogy, hogy nem - menthetetlenül áriaestté alakult át. Habár ilyesformán ez alkalommal elmaradt a setétség martalóchadának és az értelem mocsoktalanul nemes képviselőinek végső összecsapása, azért az énekesek

élményszerűen,

megfelelő diszpozícióban hozták szólamaikat: a nagy közönségkedvenc, Miklósa Erika (mint az Éj királynője) tündökletesen, perfekt technikával koloratúrázott, a kiváló osztrák basszbariton, Anton Scharinger autentikusan tréfálta el Papageno rolléját, s a Taminót éneklő Carsten Süss is ügyesen gazdálkodott vulnerábilis lírai tenorjával. Az igazi felfedezést azonban a Sarastro áriáival fölibénk tornyosuló Reinhard Hagen hangja jelentette: ilyen dús és szűnkig elhatoló basszust mind ez ideig csak felvételről hallottunk. Az operavezénylésbe mostanáig legfeljebb elvétve bocsátkozó Kocsis Zoltán nyilvánvaló autoritással, fölvilágosodott monarchaként uralta az előadást, s zenészei, a Nemzeti Filharmonikusok is ugyancsak tiszteletre méltó teljesítményt nyújtottak ezen a szép estén.

Két nappal később, fájdalom, már nem az érseki palota előtti, barokk épületektől körülölelt téren, hanem az esőszínhely gyanánt szolgáló, szükségképp kevésbé stílusos sportcsarnokban került sor Paco de Lucia flamencogitárestjére. A művész, aki egyetemes népszerűségét elsősorban a John McLaughlinnal és Al DiMeolával hármasban rögzített lemezeknek köszönheti (Friday Night in San Francisco; Passion, Grace and Fire), 2004-es, Cositas Buenas című revelatív flamencoalbumának anyagát hozta el Veszprémbe. Ez pedig, ne higgyünk a szerénykedő spanyol elnevezésnek, még véletlenül sem volt kicsinység, hiszen Paco de Lucia (valamint példásan a keze alá dolgozó együttese) csodát művelt a pódiumon. Lucia flamencojátékának maszkulin varázsával az első percben igájába hajtotta közönségét. Nem bratyizott, nem tördelt elénk végsőkig lebutított magyar mondatokat, s a legkevésbé sem akart velünk kommunikálni. Csakis és kizárólag zenélt,

kirobbanó formában,

boszorkányos technikával, egy idősödő mesterember engesztelhetetlenségével. A közönség pediglen, amelynek tekintélyes hányada alkalmasint inkább a névre és a kínálkozó társasági eseményre, mint a művészi produktumra váltott jegyet, csak bámult, méghozzá megereszkedett állkapcával. S korántsem pusztán azért, mert a Paco de Lucia által föltálalt flamenco persze ezerszer ízesebbnek és változatosabbnak bizonyult, mint az a latinosként elsózott zenekatyvasz, amit a pesti aluljárókban grasszálva vagy zenés csehók vendégeként hallhatni. Hanem mivel a puritán modorú gitáros, aki vitán felül megújította a művészetét lelkedző, több évszázados zenei tradíciót, az első pillanattól az utolsóig azonos volt önmagával. Paco de Lucia azt tette ugyanis, amihez ért, s ez nálunk, a bokszolóból lett botcsinálta műsorvezetők és a kabarészerkesztőkből átlényegülő egykönyves polihisztorok országában bizton éppúgy mirákulumnak tekintendő, mint az, hogy a művész ujjai mindvégig ernyedetlenül bírták a buleríák féktelen iramlásait.

Az idei játékokat jócskán sújtotta a váratlanul zordra fordult időjárás, hiszen a mázlis nyitókoncertet követően végérvényesen az esőhelyszín falai közé szorult a fölöttébb nívós (utóbb az amerikai szopránt, Barbara Hendrickset s a Manhatten Transfert is felvonultató) rendezvénysorozat. A szűnni nem akaró esőzések kevés híján még a jelen sorok íróját is az istenkáromlás, s ami tán még annál is rosszabb, a dőre istentagadás peremére sodorták. Csakhogy a zene - úgy mondják - bizonyíték a jóisten létezésére, és ez az amúgy meglehetősen fellengző kijelentés a múlt héten Veszprémben még a legvacakabb zivatar közepette is eldisputálhatatlan igazságnak tetszett.

Veszprém, augusztus 2. és 4.

Figyelmébe ajánljuk

Miért nem akar tűzszünetet Orbán Ukrajnában?

A miniszterelnök megtorpedózta az Ukrajnával kapcsolatos uniós nyilatkozatot, magyarázata enyhén szólva zavaros és ellentmondásos. Ha pénteken Alaszkában Trump fejében a szilvakompót éppen olyan irányba billenne, amely a szilárd európai állásponthoz közeli, akkor egyre komolyabban tétetik fel a kérdés: valójában ki akarja a háború folytatását?

Holt lelkek társasága

  • - turcsányi -

A gengszterfilm halott, halottabb már nem is lehetne. De milyen is lehetne a gengszterfilm? Nyugdíjas? Persze, hogy halott.

Kaptunk vonalat

Napjainkban mindannyiunk zsebében ott lapul minimum egy okostelefonnak csúfolt szuperszámítógép, és távoli emléknek tűnik ama hőskor, amikor a mai szórakoztatóelektronikai csúcsmodelleknél úgymond butább, de valójában nagyon is okos és rafinált eszközök segítségével értük el egymást.

Bobby a zuhany alatt

Úgy kezdődik minden, mint egy Rejtő-regényben. Gortva Fülöp, akit délvidéki szülőföldjén „Fulop”-nek anyakönyveztek, és akit idegen földön mindenki (angol vagy francia kiejtéssel) Philippe-nek szólít, de magát leginkább a becenevén, Golyóként határozza meg, Pocok gúnynévvel illetett barátjával Miamiban – pontosabban az attól kissé északra fekvő Fort Lauderdale kikötőjében – felszáll a Fantastic Voyage luxushajóra.

„Ez a háború köde”

Egyre többen beszélnek Izrael gázai hadműveleteiről népirtásként, de a szó köznapi használata elfedi a nemzetközi jogi fogalom definíció szerinti tartalmát. A szakértő ráadásul úgy véli, ha csak erről folyik vita, szem elől tévesztjük azokat a háborús bűnöket és jogsértéseket, amelyek éppúgy a palesztin emberek szenvedéseit okozzák.