Interjú

„Egy részem mindig zenész marad”

Ian O’Sullivan énekes-dalszerző

Zene

Tizenöt évvel ezelőtt egyetemistaként érkezett Pécsre, a Mongooz and the Magnet nagybőgőseként azután országosan ismert zenész lett. Tavaly O’SULLIVAN néven szólólemezt adott ki, egy amerikai álláslehetőség miatt azonban hamarosan elhagyja Magyarországot, és visszatér az orvosláshoz. Búcsúkoncertje előtt budapesti stúdiójában beszéltük át magyar­országi zenei pályafutását.

Magyar Narancs: Mikor és hogyan kerültél Magyarországra?

Ian O’Sullivan: Írországban biológiát tanultam az egyetemen, négy év után azonban rájöttem, hogy nem mikroszkópokkal szeretnék foglalkozni, hanem élő emberekkel. Emellett szerettem volna egy új nyelvet megtanulni és egy másik kultúrát is megismerni. Találtam néhány helyet, ahol akkoriban viszonylag jó áron lehetett orvosnak tanulni. Csehország merült még fel opcióként, de az ottani felvételinél nem fogadták el a diplomámat. Magyarországon viszont igen, így kerültem 2009-ben Pécsre.

MN: Már a megérkezésedkor is voltak zenészi ambícióid?

IOS: Tizennégy évesen kezdett igazán érdekelni a zene, de Írországban leginkább csak házibulikban vagy open-mic esteken gitároztam. Sokáig tartott, mire kimondtam, hogy nem csak zenélek, de zenész vagyok. Írország harmadik legnagyobb városában kezdtem az egyetemet, ahol sok koncertet és fesztiválokat is rendeznek. Amikor kiderült, hogy Pécs ebből a szempontból nagyon hasonló, tudtam, hogy ott a helyem. Már az első években elkezdtünk eseményeket szervezni más orvostanhallgatókkal. Néhány külföldi diákkal együtt indítottuk el a Pécs Music Societyt, ez azóta is működik.

MN: Ha jól tudom, ebben a közegben ismerkedtél meg Magnus Måløy-val, akivel később a Mongooz and the Magnet zenekart alapítottátok.

IOS: Magnus egy évvel később kezdte az egyetemet, mint én, de amikor megérkezett Norvégiából, ő is gyakran eljött az eseményeinkre. Nagyon hasonlóak voltunk, akkoriban mind a ketten szerettük a bluest, így hamar barátok lettünk. Az első koncertünket – még nem Mongooz and the Magnet néven – az egyetemen minden évben megrendezett nemzetközi esten adtuk. Nagyjából harminc percet játszottunk. Volt hat saját dalunk meg négy feldolgozásunk, de több mint ezer ember látott minket. Nem is volt bennünk aztán soha félelem, ha mondjuk kétszáz ember előtt kellett fellépnünk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.