„Egy részem mindig zenész marad”

Ian O’Sullivan énekes-dalszerző

Tizenöt évvel ezelőtt egyetemistaként érkezett Pécsre, a Mongooz and the Magnet nagybőgőseként azután országosan ismert zenész lett. Tavaly O’SULLIVAN néven szólólemezt adott ki, egy amerikai álláslehetőség miatt azonban hamarosan elhagyja Magyarországot, és visszatér az orvosláshoz. Búcsúkoncertje előtt budapesti stúdiójában beszéltük át magyar­országi zenei pályafutását.

Magyar Narancs: Mikor és hogyan kerültél Magyarországra?

Ian O’Sullivan: Írországban biológiát tanultam az egyetemen, négy év után azonban rájöttem, hogy nem mikroszkópokkal szeretnék foglalkozni, hanem élő emberekkel. Emellett szerettem volna egy új nyelvet megtanulni és egy másik kultúrát is megismerni. Találtam néhány helyet, ahol akkoriban viszonylag jó áron lehetett orvosnak tanulni. Csehország merült még fel opcióként, de az ottani felvételinél nem fogadták el a diplomámat. Magyarországon viszont igen, így kerültem 2009-ben Pécsre.

MN: Már a megérkezésedkor is voltak zenészi ambícióid?

IOS: Tizennégy évesen kezdett igazán érdekelni a zene, de Írországban leginkább csak házibulikban vagy open-mic esteken gitároztam. Sokáig tartott, mire kimondtam, hogy nem csak zenélek, de zenész vagyok. Írország harmadik legnagyobb városában kezdtem az egyetemet, ahol sok koncertet és fesztiválokat is rendeznek. Amikor kiderült, hogy Pécs ebből a szempontból nagyon hasonló, tudtam, hogy ott a helyem. Már az első években elkezdtünk eseményeket szervezni más orvostanhallgatókkal. Néhány külföldi diákkal együtt indítottuk el a Pécs Music Societyt, ez azóta is működik.

MN: Ha jól tudom, ebben a közegben ismerkedtél meg Magnus Måløy-val, akivel később a Mongooz and the Magnet zenekart alapítottátok.

IOS: Magnus egy évvel később kezdte az egyetemet, mint én, de amikor megérkezett Norvégiából, ő is gyakran eljött az eseményeinkre. Nagyon hasonlóak voltunk, akkoriban mind a ketten szerettük a bluest, így hamar barátok lettünk. Az első koncertünket – még nem Mongooz and the Magnet néven – az egyetemen minden évben megrendezett nemzetközi esten adtuk. Nagyjából harminc percet játszottunk. Volt hat saját dalunk meg négy feldolgozásunk, de több mint ezer ember látott minket. Nem is volt bennünk aztán soha félelem, ha mondjuk kétszáz ember előtt kellett fellépnünk.