Nekrológ

Megalkuvás nélkül

Steve Albini (1962–2024)

Zene

Ha van valaki, akire az un­der­ground és az indie jelzőket kitalálták, az Steve Albini.

Az indie alatt itt nem a leginkább brit gitárzenekarokhoz kötött műfaji meghatározás értendő, hanem az eredeti gondolat: az independent, vagyis a független hozzáállás, mindenféle kommerciális megkötöttség nélkül. Nem igazán alkotóként volt zseni – és ő ezt tudta jól –, inkább szerényen meghúzódott a háttérben, sőt hangmérnökként mindig visszautasította a jogdíjakat. Világéletében a punk étoszt követte; még olyankor is, amikor nem punk- vagy hardcore-együttesekkel dolgozott együtt.

Steve Albini 1962-ben született Kaliforniában, de a gyerekkora nagy részét Montanában töltötte. Elsős gimnazistaként teljesen elvarázsolta a Ramones debütáló albuma, és ő maga is elkezdett játszani punkzenekarokban basszusgitárosként. Az érettségi után Illinois-ba költözött, ahol újságírásból szerzett diplomát. Írt chicagói fanzinokba, fotóstúdióban dolgozott, és megalapította Big Black nevű zenekarát. Zenéjük attól volt érdekes, hogy nem alkalmaztak dobost; a ritmust mindig egy dobgép szolgáltatta a stúdióban és a színpadon is. Kiadtak négy EP-t és két albumot, a nagy hatású 1987-es Songs About F*cking című nagylemez pedig már a feloszlásuk után jelent meg.

Még a Big Black létezése alatt, a nyolcvanas évek közepén kezdett el Albini mások lemezein dolgozni. Hangmérnöknek tekintette magát, és kifejezetten tiltakozott az ellen, hogy producernek nevezzék. Első igazán nagy hatású munkája a Pixies 1988-as debütáló lemeze, a Surfer Rosa volt, és ezt követően már válogathatott a különböző felkérések között. Alkalmazta őt a szintén a Pixieshez köthető The Breeders, továbbá a Jesus Lizard, az Urge Overkill, a Jon Spencer Blues Explosion vagy a Helmet. Ő rögzítette PJ Harvey második albumát, az 1993-as Rid of Me-t, valamint a Nirvana hattyúdalát, az In Uterót. Kurt Cobain direkt azért kérte fel őt, hogy feledtesse a Nevermind szerinte túlságosan polírozott hangzását. A lemez megosztotta a rajongókat, és ma már ugyan klasszikusnak számít, de Albinit akkoriban sok kritika érte a sokak szerint túl nyers, minimalista sound miatt. „I was on top of everybody’s shitlist” (kb. „mindenki szarzene-listáján én voltam az első” – a szerk.) mondta később erről az időszakról, és talán ez is volt az oka annak, hogy nem sokkal később bevállalta olyan előadók felkéréseit, mint a kamu grunge Bush zenekar vagy a punktól elég messze álló Jimmy Page, Robert Plant páros.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.