A vastag, cukros napfényben csak úgy tocsogott még a Nagyszínpad homokkal felhintett, mintegy strandosított vidéke, amikor Glen Matlock a Sziget első, szerdai napján a Pretty Vacanttel tolatni kezdett a múlt felé. S csupán percek kellettek ahhoz, hogy belássuk, itt most legföljebb az ultraibolya sugaraktól fogunk szédelegni. Matlock háttéremberként, olyan egyéniségek mögött, mint Johnny Rotten vagy Iggy Pop, kiválóan képes teljesíteni a bőgőjével, ahhoz viszont nem eléggé karizmatikus figura, hogy uralni tudjon egy ilyen baromi nagy színpadot, a hangja erős hiányosságairól nem is beszélve. Az egész hetes audiovizuális kiképzés bemelegítő futamának ez így elég soványka volt, négy-öt bágyasztó illedelmességgel elővezetett szám után többen inkább a közeli pálinkaház felé vették az irányt, hogy ott bukkanjanak az innen hiányzó spiritusz nyomára.
A Nagyszínpadon Matlockot követő ír Therapy?-val aztán már jóval közelebb kerülhettünk egy tisztességes rockkoncerthez, jóllehet erre vonatkozó vágyaink végül továbbra is kielégítetlenül maradtak. Ez a trió sem ekkora térre van kitalálva, de azért egy igen lényeges üzenetet még a jellegzetesen gyalázatos fesztiválhangzással is (erőszakos dob, karaktervesztett gitárok) sikerült átvernie, azt jelesül, hogy sem a dalszerző képessége, sem az energiája nem kopott meg azóta, hogy néhány évvel ezelőtt a multiktól visszaevezett a kisebb, független kiadók világához, és ezért eltűnt a szélesebb nyilvánosság elől. Jelentősebb válaszreakció itt most csak a régi slágerekre (Stories, Die Laughing, Screamager és társai) érkezett ugyan, az a néhány ezer ember, aki megnézte a zenekart, bizonyára nem fogja elmulasztani majd, ha a jövőben feltűnik valamelyik kisebb klub falai között - ahol a dús lendülettel elővezetett számos jó dal bizonyára simán elvinné a balhét, és aligha kellene azon rugózni, hogy hiányzik a második gitár, meg hogy Andy Cairns dallamai itt-ott hamis hangokon tapadnak meg. A Hüsker Dü-feldolgozásért mindenesetre jár a pont csakúgy, mint a néhány hete elhunyt Syd Barrett előtti főhajtásért. Jó fiúk ezek, na, az nem jött össze csupán nekik, hogy róluk szóljon az első nap.
Mert ez a szerda végül is Robert Planté volt - jöhetett előtte vagy utána bármi, az ő koncertjéhez képest minden más apró fodrocskának tetszett csak a folyó idő felszínén. Plant fellépése a világzenei színpad előtti terepet légmentesen telítő súlyos tömeg számára ünnepi esemény volt, éspedig, helyszín ide vagy oda, a rock and roll örömórája. Új zenekara, a Strange Sensation élén a Win My Train Fare Home meditatívabb hangjaival kezdett, de hamarosan már egy csodásan elővezetett Black Doggal gyomrozott meg minket, s mint cseppben a tenger, e két számban az egész előadás struktúrája felmutatható: visszafogott számok és zúzások nagyjából azonos arányban, az újabb keletű tételek (29 Palms a Fate Of Nations-ről, a Love Seven And Seven Isjének feldolgozása, s persze a tavalyi Mighty Rearranger remek pillanatai, mint a Freedom Fries vagy a Tin Pan Valley) mellett magisztrális Zeppelinek, Going To California, Gallows Pole, Four Sticks és így tovább, szívszakadásig. Ám éppen Glen Matlock példája mutatja, hogy egy jó szám önmagában mit sem ér - ha részegítő perceket akarunk, akkor azzal kezdeni is kell valamit. S ezek a muzsikusok aztán nem nélkülözték a kurázsit hozzá. Bizonyos szempontból Plant jelenleg ugyanazt a taktikát követi, amit az utóbbi években Paul McCartney vagy Brian Wilson is választott magának, hiszen csupa fiatalabb tehetséggel veszi körbe magát, akik kezében a harmincéves számok is maguktól értetődő frissességgel szólalhatnak meg, csakhogy míg a szóba hozott urak megelégszenek a klasszikusok tüzesre csiholt, de alapvetően "betűhív" előadásával, addig Plant és társai bátran bonyolódnak kockázatosabb kalandokba is. A kétgitáros felállás persze önmagában kaput nyit egy másfajta megszólalás felé, a billentyűk-szemplerek állandó jelenléte pedig meghatározó eszköz a múlt és jelen között tátongó űr áthidalásához, de nemcsak ennyiről van szó. Hanem arról is, hogy ez a zenekar olykor radikálisan áthangszereli a dalokat: olyikat pőrére csupaszítja, másutt kifordítja az örökérvényű gitárriffeket, betétekkel béleli ki a klasszikusokat, és élesebbre fokuszálja az arab, indiai vagy afrikai hangzások felé mutató jeleket, a Whole Lotta Love elejére pedig lenyűgöző szellemességgel odailleszti Willie Dixon You Need Love című 1962-es szerzeményét, amelyből hét évvel később megszületett a Led Zeppelin II felejthetetlen nyitó nótája (arra tizenhat évvel pedig egy jogdíjakkal kapcsolatos bírói végzés Dixon javára). Mindezt kikezdhetetlen arányérzékkel, s így az egész műsor pulzálhatott az elektromosságtól anélkül, hogy tartani kellett volna a dalok eredeti szellemiségének kivéreztetésétől.
S ez utóbbihoz maga Robert Plant sem volt hajlandó hozzájárulni. Emlékszem, akkor sem volt különösebb gond vele, amikor 1998-ban Jimmy Page-dzsel az oldalán a BS-ben járt, ezúttal viszont az akkorit felülmúló bámulatos teljesítményt mutatott be: ott tolakodott minden szükséges szín a dallamokban, s még egy védjegyszerű sikolyt is bevállalt a vége felé. Nem kellett hát az efféle koncertek gyakori és megalázó kísérő mondataival bíbelődnünk, amelyek rendre úgy szoktak kezdődni, hogy ahhoz képest. Inkább test és szellem sajátos viszonyán merenghettünk, mert az az ötvennyolc év, amit maga mögött tudhat, jól látható nyomokat tényleg csak a mind barázdáltabb arcán hagyott hátra. És nemcsak a hangja volt elbűvölő, hanem az is, hogy amikor úgy igazán magukkal ragadták a számok, akkor az istennek sem sikerült megfékeznie a láthatóan visszafogottabbra tervezett mozdulataiból elő-előtörő legénykori rocksztárpózait.
Végül a már érintett Whole Lotta Love-val búcsúzott el - még egyszer nagyot szippanthattunk abból a pogány energiából, amit annyira szeretünk, aztán vonyíthattunk kedvünkre reggelig a telihold alatt.
