Dittersdorf: Il Barone di Rocca Antica Hasonlíthatatlan produkció. Méghozzá kétszeresen is az, hiszen e négyszereplõs kamaraopera utoljára több mint kétszáz éve került közönség elé, amikor az 1770-es évek második felében Hayden mester elõadatta Eszterházán, s ráadásul Dittersdorf egyéb zenés színpadi mûvei sem különösebben épültek be a standard operarepertoárba. A kritikusok egyik legfõbb mentsvára tehát elesett: a komparáció oly hálás aktusa ezúttal elmarad, lévén ismereteinket és benyomásainkat mind-mind eme DVD-lemeznek köszönhetjük. A kísérõ dokumentumfilm lovagiasan megismertette velünk a mostanság újra felfedezett barokk zeneszerzõ pályafutását és munkásságát, a gödöllõi kastélyszínházban tavaly rögzített elõadás pedig elénk tárt egy korántsem minden báj nélkül való vígoperát.
Az Il Barone... nem egeket ostromló remekmû, inkább csak szolid iparosmunka, ám üde rusztikusságában alighanem ma is majd' oly kellemes szórakozást garantál a közönségnek, mint annak idején a megrendelõ boroszlói hercegérseknek vagy a mûvészetpártoló kismartoni dinasztának, I. "Fényes" Miklósnak. Derûs mûélvezésünkért jócskán kijár persze a hála a Németh Pál vezette, tisztesen helytálló Savaria barokk együttesnek s a négy tehetséges ifjú operistának (Fodor Beatrix, Károly Edit, Kóbor Tamás, Bretz Gábor). Négyük élvezetes összemunkálása (Tóth János rendezõ iránymutatását követve) túlnyomórészt feledtette velünk a kétfelvonásos közjáték jó egynéhány kevéssé invenciózus mozzanatát, s valamelyest még azt a boszszantó tényt is, hogy az elõadás képi megörökítése - dacára a nyilvánvalóan nemes szándéknak - fölöttébb szegényszagúra sikeredett.
László Ferenc
Hungaroton Classic DVD, 2006
****
Sosztakovics: 5. és 6. szimfónia Köztudott Sosztakovics keserû sorsa: Kisvárosi Lady Macbeth címû operája olyan bestiális kritikát váltott ki a Pravda hasábjain, hogy az a felfoghatatlan rémületet hozta a zeneszerzõre, és megsemmisítette vagy legalábbis eltorzította egész késõbbi mûvészetét. A nem sokkal késõbb, 1937-ben bemutatott 5. szimfónia már ennek jegyében áll: Sosztakovics megemlítette, hogy mûve "egy szovjet mûvész konkrét válasza a jogos bírálatra". E kitétel a késõbbiekben a darab alcímeként szerepelt. A nyugati zenetudomány ettõl fogva szinte egyetlen szerecsenmosdatás: Sosztakovics minden zenei megnyilakozását amolyan álarcosbálként érzékelték, az 5. szimfónia komor elsõ tétele a szovjet rendszer rémségeinek tükre, a második groteszk scherzo, vidámsága álság és a szovjet hazugságainak leleplezésére szolgál, a negyedik tétel iszonyatosan pozitív zárlata pedig nem más, szándékoltan üres happy end, a zeneszerzõ szándékosan hazudik, ekként demonstrálva, hogy kacagása kikényszerített. Hasonló a helyzet a 6. szimfónia befejezésével. De ha Sosztakovics hazudott, minek az érdekében? Hiszen saját zenei nyelvét mindenképpen elveszítette eközben. Sikeres lett, de hát mit nyert vele mûvészileg? Hiszen a Csajkovszkij és Mahler giccsesebb elemeit elegyítõ muzsika mindenképpen rettentõen bombasztikus, a pesszimista szakaszok éppúgy, mint az álságosan optimisták.
A Szentpétervári Filharmonikusok Jurij Tyemirkanov vezetésével mindenesetre nem sokat foglalkoztak mindezzel; tökéletes ihletettséggel és virtuozitással muzsikálnak.
- csont -
Warner Classics, 2006
A zene: ?
Az elõadás: *****
Hunter S. Thompson: A Félelem Birodalma A klasszikus amerikai újságírás szíven döfõjérõl másfél éve hosszasan írtak idehaza. Nekrológokat fõleg, merthogy 67 évesen fõbe lõtte magát kedvenc vadászfegyverével. A csodált/kárhoztatott gonzó "írásmód" atyjának temetése bulvársztori lett, s még az is felmerült, lesz, aki végre összegyûjti és kiadja magyarul a legjobb írásait. Mert igaz ugyan, hogy a 12 éve megjelent Félelem és reszketés Las Vegasban és 1998-as filmre vitele a legnagyobbak közé fixálta a Dokit, de az elmúlt években kiadott két korábbi könyve (Hell's Angels: A Pokol angyalai, Rumnapló) komoly csalódást okoztak. A gonzó újságírás "világra jöttét" archiváló A Kentucky Derby, a Gonosz és a Züllés (1970), a Rolling Stone-ban publikált Félelem és reszketés a '72-es kampánykörúton, a vietnami háború végén írt szubjektív tudósításai Saigonból (1974) vagy éppen a Nixon halálakor írott botrányos nekrológja (1994) helyett a kiadó most is egy kevésbé jelentõs HST-írásnak szavazott bizalmat.
A Félelem Birodalma Thompson legutolsó, de leginkább önéletrajzinak nevezhetõ munkája. Az éterrel, piával és LSD-vel elõrajzolt egocentrikus világlátás summázása helyett azonban az olvasó egy flashekbõl összefércelt munkával szembesül. Azon legfeljebb csodálkozni lehet, hogy az elõzõleg kontrollálhatatlannak megismert HST öregkorára Michael Moore-t túllicitálva védi a klasszikus amerikai demokrácia értékeit. De az már a kiadóhoz méltatlan, hogy az oldalszámozás köszönõ viszonyban sincs a tartalomjegyzékben feltüntetettel, és hogy az olvasó semmiféle mankót nem kap az évtizedekkel ezelõtti, csak mikroszkóppal megérthetõ amerikai belpolitikai eseményekhez, s ebbõl következõen nem is nagyon érti, hogy egy-egy téma élveboncolása mirõl szól. A 350 oldalas könyvhöz applikált borítóról szólni sem érdemes, legfeljebb annyit, hogy Mr. Gonzó ennél többet érdemelne.
- szami -
Konkrét Könyvek Kiadó, 2006, fordította: Vágvölgyi B. András, 351 oldal, 3480 Ft
***
Tankcsapda Azért az ebben az évben nagy dolog volt a Szigeten, ha egy magyar zenekar a Nagyszínpadon játszott este hat után, ugyanis sikerült a nagy részben nyugat-európai fiatalság ízléséhez igazítani a "fõ" programot. (Ami annyit tesz egyébként, hogy kicsit a nyugodtabb zenék felé mennek a trendek, nem nagyon divatos manapság a lázadás.) A Tankcsapdát meg ugye a napfényes Olaszországban például nem ismerik. Nem csoda, hogy a kõkemény rockbanda frontembere nyolcvanszor megköszönte a szervezõknek, hogy idén is részt vehetett, és majdnem krokodilkönnyeket hullatott. A köcsög macsó, ahogy öregszik és egyre szentimentálisabb. Persze ez számomra semmit nem von le Lukács "költészetének" és zenéjének értékébõl, sõt kicsit örülök, hogy már ez is belefér neki, a "férfiatlan" kompromisszumkészség és a samponreklám frizura.
Az egy órában, ami szigorúan jutott nekik, azt nyújtották, amit ilyenkor maximálisan lehet: játszottak dalokat az elsõ lemezükrõl, és így nosztalgiázhattak a rajongók, hogy tizenhét év telt el azóta, amióta elkezdték az egyszerû akkordjaikat zúzni, és megírták az õszinte zsengéiket: "Aztán elrepülök Rióba / Beszállok egy kabrióba / Élvezem a dolce vitát / Este megkeresem Evitát..." A Tankcsapda retrospektívbe egyébként nem a legizgalmasabb számokat sikerült beemelniük, inkább a számukra legfontosabbakat. Aki nem régóta ismeri õket lemezfelvételekrõl, annak egyértelmûen csalódás lehetett, hogy itt nem tánczenés, hanem inkább metálos volt a hangszerelés. A show viszont megtette hatását, Az élet a legjobb méreg címû, örökérvényû kesergõ most is bejött. A ráadásban még a Mennyország touristot is eljátszották, de aztán véget ért, és az tényleg olyan volt, mint egy coitus interruptus. A rajongók még remegtek egy darabig, az eurokonformok hedbengeltek tovább, igaz, õk nem értették a bögyös macás szövegeket, ami náluk már egy rockzenekarnál sem divat.
- sisso -
Sziget Fesztivál, 2006. augusztus 13.
****
Rém rom Amerikában a kertvárosi szomszéd a legjobb haver, társ a bajban, de bármikor kiderülhet róla, hogy sorozatgyilkos és pedofil - nem elõször adja egy film felütését e tézis. Esetünkben DJ, a furcsa kiskamasz - falán pl. rapsztárok helyett rovarok képei - szúr ki valamit a szemközti házban. Hogy távcsõvel figyeli az épületet, az talán csak nekünk furcsa, odaát teljesen érthetõ - tényleg, sosem lehet tudni. A ház lakója, a nem túl szépen öregedõ Nebbercracker bácsi kétségkívül minden okot megad a gyanakvásra: mogorva, csúnya, elkoboz minden, a kertjébe kerülõ játékot, tuti, valami rosszban sántikál. A készítõk tehát elfogadnak egy alaptézist, hogy aztán kiderüljön: él a magyar, áll Buda még. A drámai konfliktus farvizén bekúszik egy másik is, mégpedig DJ és a szülei közötti; amilyen aprónak tûnõ, valójában olyan beteg és rémületes idegenség. Amikor tehát már nemcsak a szomszéd lehet a potenciális gyilkosod, hanem a fotogén nagy családi vigyorgás közepette átkarolt csemete is. DJ szülei hamar eltûnnek a színrõl, leginkább elmenekülni tûnnek gyermekük elõl, s egy vitatható alkalmasságú bébicsõszre lõcsölik. A telefonon nevelt, magányos kis csapat, a fiú és barátai végül maguk kutatják fel a ház félelmetes titkát...
Hogy mindezt kiskamaszhorrornak álcázott rajzfilmben mondják el nekünk, az már csak a producerek, Spielberg és Zemeckis ravaszságának köszönhetõ. Az efféle, mûfaji besorolásnak közepesen megfelelõ mûvek társadalmi pamfletként nézve sokkal szórakoztatóbbak.
- dercsényi -
Az InterCom bemutatója
***
Ferry Corsten: L.E.F. Corstent viszonylag jól ismerheti az elektronikus zene setét múltjában járatos hallgató - mint a jelentõs részben holland (no és német!) gyökerû lakossági trance egyik atyját, aki számtalan álneve alatt publikálta szép, szállós (azaz nyálas-gennyes) szerzeményeit. A bevált ötletek múltával és a trance-kultúra kiürülése nyomán a jelentõs fapapucsos diszkókirály - az overground sztárok jól bevált módszere szerint - nem átallott maga mögé meg alá nézni, s megszemlélni, mit találtak ki mostanában a fiatalok - és a hallottak meg is ihlették a mûfaj nagy öregjét. A rockos lüktetésbõl, nyolcvanas éveket idézõ hangmintákból meg a house/trance-hagyomány maradékából összegyúrt elegy már Corsten korábbi produkcióin (pl. Rock Your Body Rock) is fellelhetõ volt, új albumán pedig egyértelmûen ez az uralkodó irány. Az Are You Ready vagy a L.E.F. nyers elektro-house lüktetésébõl kevesen ismerhetnének rá a régi Corstenre - a Simon Le Bon énekére épülõ Fire-bõl talán többen, de azért trance-nak ezt se hívnánk. A rég elfelejtett videodiszkó-császár Howard Jonesszal közös Into The Dark is inkább a korai Cure-t idézi, a Galaxia ugyan visszatér a gyökerekhez, de az égbe törõ szintiminták áradása után az album hátralévõ része az egyensúlyozás jegyében telik: egy kis régi, egy kis új, némi setét elektro-house után sok-sok bájos vokál; a végén a zúzós Watch Out, az elektro-hop Junk, no meg a Cubikated 808 State-dekonstrukciója azért dob egy kicsit az albumon. Ami, hangsúlyozzuk, nem is oly rossz, csak éppen sok újdonságot ne várjunk már a mestertõl - igaz, összegzésnek tán megjárja.
- minek -
Positiva/EMI, 2006
*** és fél
A United 93-as Hogy az amerikaiak nemzeti tragédiájának feldolgozását egy kívülállóra (a BBC dokumentumfilmjein edzõdött britre, Paul Greengrassra) bízták, kétségkívül jót tett a filmnek. A szeptember tizenegyedikén eltérített és az utasok ellenállásának köszönhetõen célt tévesztõ negyedik repülõn nem vérszomjas arab vallási fanatikusok és szimpatikus amerikai szuperhõsök utaznak, hanem tétova, tanácstalan, a pillanat hevében reagáló emberek. A gyomorszorító hatás a jelenidejûségnek, a visszafogottságnak, a tényszerûségnek, a kézi kamerának, az ismeretlen színészeknek és az amatõr szereplõknek (utaskísérõk, légiirányítók, akik maguk is szolgálatban voltak aznap) köszönhetõ. Az al-Káidáról, Uszáma bin Ládinrõl, az iraki háborúról és az olajról nem tudunk meg semmit, az utasokról is csak annyit, amennyit egy repülõre felszállva; a benyomások felszínesek, a beszélgetések udvariasak és semmitmondóak.
A történet a terroristák akkurátus motelbeli készülõdésével indul - kék ég, New York-sziluett, Korán-citátum, és máris a reptéren vagyunk. A nagyvárosok légiirányító-központjai, New York, Boston, Cleveland etc. abban a sorrendben kapcsolódnak az események láncolatába, ahogy a rendellenességeket észlelik - eltart egy darabig, amíg a reggeli kávézások, kvaterkázások közepette a különbözõ helyszíneken mindenki felfogja, hogy a CNN égõ tornya, a katonai irányítás vészjelzése és a radarról sorra eltûnõ repülõgépek között összefüggés van.
A rendezõ nem rág semmit a szánkba, csak egymás mellé rendeli a jegyzõkönyvekbõl, tévéfelvételekbõl, visszaemlékezésekbõl rekonstruált tényeket, csupán annyi engedményt tesz a mainstreamnek, hogy megölet két terroristát a gép utasaival, és feltételezi, hogy az akció a Fehér Ház ellen irányult volna. A tanulság levonását pedig a nézõre hagyja.
Hungler Tímea
A UIP-Duna Film bemutatója
****
Giani Lincan & Gipsy Band Akár nyugat-európai, a Django Reinhart-féle "mánus dzsesszt" játszó, akár a hazai vagy romániai "autentikus" roma népzenét újító elõadókat hallgattunk a Roma Sátorban, újra és újra meglepõdtünk azon a természetességen, ahogy a roma zenészek (a francia Les Doigts de l'Homme-tól a cseh Kalén át a magyar Nomadáig és tovább) egyre magabiztosabban veszik birtokukba a külsõ zenei kínálatot, egyre meglepõbb és kifinomultabb, mégis mélyrõl, belülrõl épülõ világokat teremtve. Meglepõdtünk, pedig nincs ebben semmi furcsa, erre visz a kényszer is: a felélesztett hagyományok divatja kihûlõben, komoly érdeklõdést csak a sosem hallott ébreszt.
A cimbalmos Giani Lincan, aki hazáját tekintve legalább annyira holland, mint amennyire román, szintén széles mûfajskálán muzsikál, de nála nem ez a lényeg, hanem a gazdag virtuózfelhozatalhoz képest is elképesztõ, ördögi, ám az öncélúságnak semmi jelét nem mutató hangszeres tudás. (Elég legyen annyi, hogy maga Balogh Kálmán, aki azért név a szakmában, boldog révületben filmezte végig pályatársa koncertjét.) Hogy is lehet ezt elmondani? Voltaképpen folyamatosan szól valamennyi húr, az ütõk mozgása követhetetlen, a hangsúlyok, a dinamika finom változásai adják ki magát a zenét, amely így valami könnyû fátyollá vagy talán lágyan ringó vízfelületté válva terül szét és árad el bennünk, és a táncolhatnékunk mély, abbahagyhatatlan belsõ kacagássá válik. Nevetünk, mert lám, az ember mégiscsak képes túllépni önhatárain. Nevetünk: bye, bye, múló világ, irány a végtelen.
- kyt -
Sziget Fesztivál, augusztus 12.
*****
