meglehetős egyenetlen,
helyenként pedig kifejezetten naiv fejezeteket olvashatunk. Aligha lehet ugyanis okunk beugrani a nagybőgőbe, ha Kálmán Imre életrajzában olyasféle fád információkat oszt meg velünk a fejezet írója, miszerint a dallammillionér világéletében őszinte ember volt, s nagyon szerette a káposztás cvekedlit. Ez a biográfiai fejezet amúgy is zavarbaejtő, hiszen forrásként jórészt a siófoki Kálmán Imre Múzeumot bemutató négyoldalas kiadványra, illetve a tantiéme-nagyasszony, Kálmán Vera lódításoktól sem mentes visszaemlékezéseire támaszkodik, viszont a kurrens német nyelvű Kálmán-életrajz (S. Frey: "Unter Tränen lachen" - Emmerich Kálmán, 2003) létezéséről nem látszik tudomással bírni.
Ambivalens érzelmeinktől sajna a későbbi fejezetek olvastán sem szabadulhatunk, hiszen a tanulmányírók források után kutatva - a jelek szerint - rendre a könnyebbik utat választották. Így kerülhet elénk "A Csárdáskirálynő és a szocializmus" fejezetben minduntalan Rátonyi Róbert - egyébiránt általunk is kedvvel forgatott - Operett című kétkötetese, noha azt tárgyszerű történeti munkának a legnagyobb jóindulattal sem tekinthetjük. Az örök Bónitól eredeztetett citátumok kontrollálása rendszerint elmaradt, még olyan szimpla tévedések is simán sasszéztak át a szövegbe, mint hogy a Honthy Hannával meghasonuló Feleki Kamill 1958-ban Darvas József művelődésügyi miniszter pressziójára öltötte magára még egyetlen romániai vendégjáték erejéig Miska főpincér jelmezét. (A néhai népi író 1956-ig volt népművelési miniszter, 1958-ban pedig Benke Valéria vezette az időközben átnevezett tárcát.) Ugyanily meghökkentő naivitással emelődtek át a különböző színházi és politikai anekdoták az Operettszínház korabeli vezetőinek (Gáspár Margit, Szinetár Miklós, Szirtes György) egyebekben felettébb informatív és élvezetes életútinterjúiból, visszaemlékezéseiből. Szinetár Miklóstól például az a sztori, miszerint az előtte kitárulkozó Rákosi Mátyás iskolatársaként, mi több, ifjúkori barátjaként emlékezett vissza Kálmán Imrére, aki pedig - könnyű utánaszámolni - éppen tíz évvel volt idősebb a moszkovita pártvezérnél.
Ordas felületességek természetesen a névmutatóban is akadnak, hisz ott egy tétel alatt összevonva lelhetjük a csodás drámai szoprán, Németh Mária s a primadonna Németh Marika említéseit,
s hiába kereshetjük
a jó tucatnyi alkalommal idézett Kálmán Vera születési és halálozási dátumát. Ám az elő-előbukkanó tárgyi tévedéseknél, bakiknál sokkalta fájdalmasabb, hogy a kötet szerzői még fölvállalt témáikban sem próbáltak az unásig emlegetett közhelyeknek (például az ötvenes évekbeli operettüldöztetés témájának) fölébe emelkedni, s választott forrásaikat követve erejükből alig futotta többre, mint a kritikák és a sajtóhírek hevenyészett összegereblyézésére. Miért lett a német változat Sylva Varescujából tiszadadai Vereczki Szilvia? Hogyan változott a szüzsék (az eredeti német, a Gábor Andor magyarította meg a Kellérék által átszabott) társadalomkritikai jellege? Hogyan referált az adott korra az 1915-16-os, majd az 1954-es változat? S egyáltalán mit mondhatunk A Csárdáskirálynő zenéjéről, hova helyezzük azt a klasszikus osztrák-magyar(-zsidó) operettek sorában? Ezek, s egy sor más izgalmas kérdés maradt túlnyomórészt megválaszolatlanul a Habsburg Történeti Intézet reprezentatívnak szánt kiadványában. Szépecskén van még hát kutatnivaló az operett körül, mely még mainapság is szinte az a csoda, ami jó kilencven éve volt. Az egyik legilletékesebbet, Kerekes Ferkót idézve: még ma is "friss művészet, egyszersmind kis bűvészet".
Pannonica, 2006, 175 oldal, 3490 Ft
