Egyenetlen verseink (Egyetlen verseink. Válogatta és az előszót írta: Somos Béla)

publikálva
1997/15. (04. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Somos Béla makacs ember, a költők pedig hiúindiánok. E kettő kell nekem!, csettint az utolsó versolvasó, s legott kezében egy antológia, jó kövér, ha puhaborítású is, de hát rég elmúltak az őszi költői versenyek, mikoron a dalnokok s olvasóik százezer példányban jelentek meg, dedikálás a Vérmezőn. A költő örül, ha egyetlen verse könyvbe férkőzhet, boldogan közöl azon az áron is, hogy meg kell neveznie még egy szerencsétlen sorstársát, ki szintén önnön húsába vájta pennáját (Ön marcangol?).

Somos Béla makacs ember, a költők pedig hiúindiánok. E kettő kell nekem!, csettint az utolsó versolvasó, s legott kezében egy antológia, jó kövér, ha puhaborítású is, de hát rég elmúltak az őszi költői versenyek, mikoron a dalnokok s olvasóik százezer példányban jelentek meg, dedikálás a Vérmezőn. A költő örül, ha egyetlen verse könyvbe férkőzhet, boldogan közöl azon az áron is, hogy meg kell neveznie még egy szerencsétlen sorstársát, ki szintén önnön húsába vájta pennáját (Ön marcangol?).

A kötetben az alcím a legjobb - költőtársszerzők -, ami utána jön, az a vízözön. Özönvíz. Költők kalimpálnak kétségbeesetten a fő- és melléksodorban, tempóznak a szerkesztői önkény ellenében, mely egymáshoz sodorta őket, sok költő közt elvész a vers, a végén az utolsó versolvasó, miután elázott ez özönvízben, kiönti az antológialavórt, habzó éggel a tetején.

A szerkesztő aggódik: Rohanó, kedvünkre vagy kedvünk ellenére változó világunkban az út szélére került a vers. Hát, elég útszéli megfogalmazás, mér´ nem rohan a vers is, dehogynem rohan, minden szekér után, félreáll és letöröl, ráér, mert az maga a szekér, úgy vigyázzatok, maga az út, s te ott állsz az út végén. Nem kéne a prózával hírbe hozott lírán még rúgni egyet, állítólag úgyis az utolsókat rúgja, minek egy antológia öntőformáiba taposni, a becsületébe.

A kötet játékos szabálya rémesen egy-szerű. Mondj egy verset magadtól, egyet pedig játékostársadtól. Ha nem mondasz, kimaradsz! A sorrend időrendi: előbb Károlyi Amy dob, utolsónak Tóth Krisztina. (A Hét évszázad magyar költői is Tóth Krisztinával érnek véget, Tóth Krisztina mint határeset. Elfogadom.) A két dobónő között aztán válogatott versenyzők, válogatás nélkül. Soha még ilyen elegyes antológiát, pedig a (régi) Szép versek se egy gématyóhímzés. Van itt mindenki, ki egymásnak hányingere, eléggé utálja önmagát a magyar irodalom. (Meg tudom érteni.) Mindösszesen kettő darab kortárs költő akad, akit kortárs kolléga választott (Juhász Ferencet Kiss Benedek, Kányádi Sándort Jobbágy Károly), a többiek mind nyugodalmas régit toltak a háttérbe. Mert elsőként ki-ki a maga versével szerepel, aztán jön csak szívük választottja. Föl kellett volna cserélni a sorrendet, már csak udvariasságból is. Aztán, a könyvet lapozgatva, nem világos, ki kivel van párban. A másik egyetlen vers ugyan kurziválva van, de minden s mindenki egybefolyik, a szem könnybe lábad. Az utolsó versolvasó sirat egy jó ötletet (egy, csak egy verset, mindenki egyet). Ha a szerkesztő szigorúbb, a páros oldalon közölte volna a választott költő, a páratlanon a szerző saját versét. Igaz, az antológia címe akkor: Egyetlen egy-oldalú verseink. A kötetzáró megmagyarázom a választásom rovat - Miért éppen ezt? - idegen testként függelék a könyvön, senki sem fog visszalapozni a versekhez, nélkülük pedig értelmetlen.

Mégis, e függelékben találhatók a Magyar Líra Gyöngyszemei. Gyurkovics Tibor szerényen csak így ír egyetlen verséről: Szerencsés pillanatban, teljes ihletben fogant a vers, egyetlen mondat. Semmi cafrang, semmi "vers-ség", puritán, nagyerejű. Olyan, amit évek hordtak össze a sejtekben, hogy a telitalálat megszülethessen, ki van öntve, mint kehelyben a bor. (...) A pofonegyszerű forma összezárja és a belső egy-mondat szétfeszíti, mint a női combokat, benne szexuális, animális és kozmikus mozzanatokkal, anya-szerelemmel és isten-szülődéssel. Mindegy. Ez már a "duma", utólag. Fontos, hogy megszületett. Senki sem írta ezt meg, eredeti. Tessék hangosan elolvasni. Na igen, duma, utólag. Azért a választott Vörösmarty-versről is van néhány kedves szava. Szikra János szózatot intéz (olvasó) népünkhöz, verssel fenyeget: Figyelmeztesse Ady 1910-ben írott költeménye mindazokat, akiknek még fontos a magyar nemzet. A választott költemény címe: A fajok cirkuszában.

Elképzelem, mint pillog körül néhány jobb sorsra érdemes költőtársszerző (Ó, Parti Nagy, Várady Szabolcs, Zalán, Kemény s ti, többiek! Te tetted ezt, szerkesztő!). Azért túl rossz társaságba nem keveredtek, a toplistát Weöres vezeti hat verssel, szorosan a nyomában Babits öttel, majd József Attila néggyel, Ady, Jékely, Kálnoky, Kormos, Petőfi három-három költeménnyel. Mezey Katalin és Háy János egyazon verset választottak (Weöres Sándor: Nem szándékozom), Csukás István nemes egyszerűséggel csak önmagát javasolta. Még őszinte ember.

A könyvet kiadta a Nemzeti Tankönyvkiadó, taní-tanivaló, hogyan ne állítsunk össze antológiát, a jó szándék kevés.

(Apropó, hol van Váci Mihály, és - ami aggasztóbb - hol van Kukorelly Endre?! Õ, aki ott van minden kilométerkőnél. Nem bánja meg, ha kimarad. Úgy látszik, sejtett valamit.) Miért e könyv? Miért éppen ezt? Örömömre megtaláltam a választ, az eszmei mondanivalót, meg is tanulom kívülről, holnap feleselés. A költő Szentmihályi Szabó Péter, a vers címe Térdre, magyar!, retorikus aktuális csasztuska a magyar nép zivataros ezredvégéről, én leborulok Szentmihályi Szabó naccsága előtt. A költő maga mentsége pedig: Egy olyan, nemrég írt saját verset választottam, mely ugyan még kötetben nem jelent meg (azóta debizony, egy azonos című füzetkében - a recenzens méla megjegyzése), de sok ezren így is jól ismerik, és sok százezer példányban jelent meg eddig. Politikai vers, melynek visszhangján én magam lepődtem meg a legjobban. Némi büszkeséggel és aggodalommal tölt el, hogy valószínűleg ezzel a verssel fogok szerepelni a jövő század magyar versantológiáiban is, ha lesznek ilyenek még.

Ilyenek ne legyenek.

Scheuermann Ferenc

Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1997, 318 oldal, 950 Ft

publikálva
1997/15. (04. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...