Somos Béla makacs ember, a költők pedig hiúindiánok. E kettő kell nekem!, csettint az utolsó versolvasó, s legott kezében egy antológia, jó kövér, ha puhaborítású is, de hát rég elmúltak az őszi költői versenyek, mikoron a dalnokok s olvasóik százezer példányban jelentek meg, dedikálás a Vérmezőn. A költő örül, ha egyetlen verse könyvbe férkőzhet, boldogan közöl azon az áron is, hogy meg kell neveznie még egy szerencsétlen sorstársát, ki szintén önnön húsába vájta pennáját (Ön marcangol?).
A kötetben az alcím a legjobb - költőtársszerzők -, ami utána jön, az a vízözön. Özönvíz. Költők kalimpálnak kétségbeesetten a fő- és melléksodorban, tempóznak a szerkesztői önkény ellenében, mely egymáshoz sodorta őket, sok költő közt elvész a vers, a végén az utolsó versolvasó, miután elázott ez özönvízben, kiönti az antológialavórt, habzó éggel a tetején.
A szerkesztő aggódik: Rohanó, kedvünkre vagy kedvünk ellenére változó világunkban az út szélére került a vers. Hát, elég útszéli megfogalmazás, mér´ nem rohan a vers is, dehogynem rohan, minden szekér után, félreáll és letöröl, ráér, mert az maga a szekér, úgy vigyázzatok, maga az út, s te ott állsz az út végén. Nem kéne a prózával hírbe hozott lírán még rúgni egyet, állítólag úgyis az utolsókat rúgja, minek egy antológia öntőformáiba taposni, a becsületébe.
A kötet játékos szabálya rémesen egy-szerű. Mondj egy verset magadtól, egyet pedig játékostársadtól. Ha nem mondasz, kimaradsz! A sorrend időrendi: előbb Károlyi Amy dob, utolsónak Tóth Krisztina. (A Hét évszázad magyar költői is Tóth Krisztinával érnek véget, Tóth Krisztina mint határeset. Elfogadom.) A két dobónő között aztán válogatott versenyzők, válogatás nélkül. Soha még ilyen elegyes antológiát, pedig a (régi) Szép versek se egy gématyóhímzés. Van itt mindenki, ki egymásnak hányingere, eléggé utálja önmagát a magyar irodalom. (Meg tudom érteni.) Mindösszesen kettő darab kortárs költő akad, akit kortárs kolléga választott (Juhász Ferencet Kiss Benedek, Kányádi Sándort Jobbágy Károly), a többiek mind nyugodalmas régit toltak a háttérbe. Mert elsőként ki-ki a maga versével szerepel, aztán jön csak szívük választottja. Föl kellett volna cserélni a sorrendet, már csak udvariasságból is. Aztán, a könyvet lapozgatva, nem világos, ki kivel van párban. A másik egyetlen vers ugyan kurziválva van, de minden s mindenki egybefolyik, a szem könnybe lábad. Az utolsó versolvasó sirat egy jó ötletet (egy, csak egy verset, mindenki egyet). Ha a szerkesztő szigorúbb, a páros oldalon közölte volna a választott költő, a páratlanon a szerző saját versét. Igaz, az antológia címe akkor: Egyetlen egy-oldalú verseink. A kötetzáró megmagyarázom a választásom rovat - Miért éppen ezt? - idegen testként függelék a könyvön, senki sem fog visszalapozni a versekhez, nélkülük pedig értelmetlen.
Mégis, e függelékben találhatók a Magyar Líra Gyöngyszemei. Gyurkovics Tibor szerényen csak így ír egyetlen verséről: Szerencsés pillanatban, teljes ihletben fogant a vers, egyetlen mondat. Semmi cafrang, semmi "vers-ség", puritán, nagyerejű. Olyan, amit évek hordtak össze a sejtekben, hogy a telitalálat megszülethessen, ki van öntve, mint kehelyben a bor. (...) A pofonegyszerű forma összezárja és a belső egy-mondat szétfeszíti, mint a női combokat, benne szexuális, animális és kozmikus mozzanatokkal, anya-szerelemmel és isten-szülődéssel. Mindegy. Ez már a "duma", utólag. Fontos, hogy megszületett. Senki sem írta ezt meg, eredeti. Tessék hangosan elolvasni. Na igen, duma, utólag. Azért a választott Vörösmarty-versről is van néhány kedves szava. Szikra János szózatot intéz (olvasó) népünkhöz, verssel fenyeget: Figyelmeztesse Ady 1910-ben írott költeménye mindazokat, akiknek még fontos a magyar nemzet. A választott költemény címe: A fajok cirkuszában.
Elképzelem, mint pillog körül néhány jobb sorsra érdemes költőtársszerző (Ó, Parti Nagy, Várady Szabolcs, Zalán, Kemény s ti, többiek! Te tetted ezt, szerkesztő!). Azért túl rossz társaságba nem keveredtek, a toplistát Weöres vezeti hat verssel, szorosan a nyomában Babits öttel, majd József Attila néggyel, Ady, Jékely, Kálnoky, Kormos, Petőfi három-három költeménnyel. Mezey Katalin és Háy János egyazon verset választottak (Weöres Sándor: Nem szándékozom), Csukás István nemes egyszerűséggel csak önmagát javasolta. Még őszinte ember.
A könyvet kiadta a Nemzeti Tankönyvkiadó, taní-tanivaló, hogyan ne állítsunk össze antológiát, a jó szándék kevés.
(Apropó, hol van Váci Mihály, és - ami aggasztóbb - hol van Kukorelly Endre?! Õ, aki ott van minden kilométerkőnél. Nem bánja meg, ha kimarad. Úgy látszik, sejtett valamit.) Miért e könyv? Miért éppen ezt? Örömömre megtaláltam a választ, az eszmei mondanivalót, meg is tanulom kívülről, holnap feleselés. A költő Szentmihályi Szabó Péter, a vers címe Térdre, magyar!, retorikus aktuális csasztuska a magyar nép zivataros ezredvégéről, én leborulok Szentmihályi Szabó naccsága előtt. A költő maga mentsége pedig: Egy olyan, nemrég írt saját verset választottam, mely ugyan még kötetben nem jelent meg (azóta debizony, egy azonos című füzetkében - a recenzens méla megjegyzése), de sok ezren így is jól ismerik, és sok százezer példányban jelent meg eddig. Politikai vers, melynek visszhangján én magam lepődtem meg a legjobban. Némi büszkeséggel és aggodalommal tölt el, hogy valószínűleg ezzel a verssel fogok szerepelni a jövő század magyar versantológiáiban is, ha lesznek ilyenek még.
Ilyenek ne legyenek.
Scheuermann Ferenc
Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1997, 318 oldal, 950 Ft
