Magyar Narancs: Két éve azt mondta, hogy nem ad több Aréna-koncertet, és a zeneipar változása miatt a lemezkészítés sem motiválja.
Koncz Zsuzsa: Ez egy feltételes módú megjegyzés lehetett, és inkább Bródytól, mint tőlem, de hogy újra legyen Aréna-koncert, arról már az az érdeklődés és szeretet is meggyőzött, ami három éve ott felénk irányult. Nem találtunk otthonra a mai médiavilágban, kevés a lehetőségünk rádióban és televízióban szerepelni, így aztán ha nem koncertezek, légüres térben érzem magam. És légüres helyzetben megkérdőjeleződik sok minden, ami egyébként természetes. A koncerteken érzem igazán, milyen fontos a közönségnek, amit csinálunk, és ez az érzés nagy szerepet játszott abban, hogy vállaljak egy újabb Aréna-előadást. A sors úgy hozta, hogy ezzel egy időben a Hungaroton is felkért egy lemezre. Bár már a Tündérország idején sem éreztem késztetést arra, hogy lemezt csináljak, kötelességem volt felvenni Cipő hátramaradt dalait. Az alkotói folyamat végül olyan gördülékenyen zajlott, hogy három hét alatt összejött egy lemezanyag, amit máskor évekig kell gyűjtögetni. Most sem voltunk gondban, mert három év alatt akkorát fordult a világ, hogy arról bőven akadt mondanivalónk. Ki hitte volna nemrég, hogy egy olyan karakter, mint Donald Trump, az Egyesült Államok potenciálisan választható elnöke lehet? Závodi Gábor és Maróthy Zoltán felvillanyozva, nagy kreativitással vetették bele magukat a munkába, és még Bródy is, aki évtizedek óta azt kérdezi ilyenkor félig ironikusan, hogy miért nem a régi szép dalokat éneklem, rögtön rábólintott az ötletre, csak azt kérte, hogy az ő albumát és Aréna-koncertjét várjuk meg vele. De már a Ráadáson dolgozva is küldött dalokat, többek közt Ady egyik legdramatikusabb versét, az 1912-es Történelmi lecke fiúknakot. Úgy gondolom, már ezért a versért érdemes volt elkészíteni a lemezt.
MN: A Vadvilág mintha a Tündérország testvérlemeze lenne: mindkettő aktuális témákat feszeget, kritikus hangnemben.
KZS: A Vadvilág folytatás, egy saga második része, amihez talán harmadik is jön, ha még belefér. Azt szoktam mondani, hogy Tündérországból három év alatt Vadvilág lett. Jóleső érzéssel tölt el, hogy a lemezen kertelés nélkül beszélhetek a körülöttünk zajló változásokról, ugyanakkor a dalok jelentése mégis nyitva marad, meghagyva a közönségnek az értelmezés szabadságát. Épp e miatt a többrétegűség miatt szerettem bele Bródy szövegeibe, ahogy egyszerre szóltak a szerelemről, a zenész és a közönség, de akár a magyarok és az európaiak viszonyáról is. A dalok értelmezésében és azok megírásában fontos a szabad választás. Annak idején például a mi választásunk volt, hogy bújócskázunk-e a hatalommal a szövegekben. Bródy nagy tehetséggel vetette bele magát ebbe a játékba, újra meg újra átírta a szövegeket, és bár az én fülemnek rendre élesebbnek tűnt az új változat, mégis azt engedték át. De ez tényleg játék volt, inkább mulatságosan szatirikus, mint tragikus felhangokkal, hiszen éreztük, hogy kívül állunk a szorosan megfigyeltek körén, akiket elvtársilag olvasnak, néznek, hallgatnak. A Jelbeszéd idején is csak egy agilis elvtárssal kerültünk szembe, aki addig verte az asztalt, hogy ezt így nem lehet, amíg valakik megvonták a vállukat, és betiltották a lemezt. Nem lett végzetes, hogy így alakult: mi közelről tapasztaltuk meg, hogy működik a rendszer, és végül a hatalom, ha vonakodva is, de tudomásul vette, hogy létezünk.
MN: A 70-es, 80-as években könnyű volt érteni a kimondatlan szavakat, mert a zenésznek és a hallgatónak közös élményanyaga volt. Mennyire veszik az utalásokat most, hogy kezd eltűnni a dalok mögül a kontextus, amelyben születtek?
KZS: Biztos vannak szövegek, amiket nehezebb dekódolni, de a többségük szerintem ma is érthető. Amikor a Ne vágj ki minden fátban azt éneklem, hogy „ott fenn, a magas létrán”, az ’76-ban és 2016-ban is arra az emberre utal, aki a létra tetejéről parancsolgat nekünk, attól függetlenül, ki ül ott éppen. Az a dal már akkor sem és most sem csak a fákról szól. Az aktuális koncertműsor összeállításánál fontos szempont, hogy a dalok most is megszólítsanak, és ahhoz a korhoz szóljanak, amelyben élünk. Ha egy vers vagy egy dalszöveg jó, akkor nem számít, mikor írták, mert úgyis érvényesíti a mondanivalóját a jelenben. Ha nem is örök érvényűek ezek a dalok, 30-40 év múltán is őrzik az aktualitásukat.
MN: „Megtévesztő, ha politikusnak aposztrofálják némelyik számomat, mert a dalaim arról szólnak, ahogyan az ember megéli az őt körülvevő világot” – mondta egy interjúban. A szeretet és a dal klipjében mégis konkrétan fogalmaz: a szögesdrót kerítés, a netadó elleni tüntetés és a lezárt Népszabadság-szerkesztőség képeivel kísérik a szöveget.
KZS: A képeknek véleményem szerint konkrétabbnak kell lenniük, mint a zenének és a szövegnek. A kép a valóságot mutatja, aminek a dal a már némileg elemelt, érzelmi-gondolati megfogalmazása. Azt villantja fel, amiből leszűrjük az érzéseinket és a következtetéseinket. Ez a konkrét képi fogalmazásmód nálunk nem újdonság, hiszen már a Szóljon a dal 2000-ben készült klipjében is szerepeltek jelenetek tüntetésekről és az 56-os hősök újratemetéséről, amiken feltűnt többek közt a fiatal Orbán Viktor, és később az idősebb is.
MN: A Vadvilág mégis optimistább lemez. A Tündérországon a keserédes beletörődés, a Vadvilágon a remény érződik. Hogy most ez van, de később majd másképp lesz.
KZS: Zenével a szöveg bizonyos rétegeit hangsúlyozni lehet. A Ne mondd (hogy nincs remény)-t zeneileg például úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy a hallgató attól a Dunának menjen, és úgy is, ahogy mi csináltuk: hogy a zene bizakodást sugároz, amire nekem személy szerint nagy szükségem van. Sokszor hoznak olyan dalokat a munkatársaim, amik tetszenek ugyan, de amelyeknél optimistábban látom a világot, és úgy vélem, ezt a reményt a zenének és a szövegnek együtt vagy külön, de illik sugároznia. Semmi értelme csatlakoznom az átkozódók kórusához, elég hangos az már így is. Inkább próbálom megtalálni a kapaszkodókat, amik segítségével kimászhatok a gödörből, amibe belelök a környezet, ezt a kapaszkodót pedig sokakhoz hasonlóan nekem is a zene jelenti.
MN: Ha a gödörből kimászásban nem is, a nemzetközi popzenében bizakodásra ad okot, hogy olyan fiatal énekesnők dominálják Lady Gagától Adele-en át Taylor Swiftig, akik – részben – maguk írják a dalaikat.
KZS: Imádom Adele-t. Ő visszahozta a könnyűzenébe azt az előadóművészi habitust, amit Madonna eltörölt, amikor cirkuszt csinált a popzenéből. Adele körül nincsenek táncosok, csak zenészek, és ezzel a lényegre irányítja a figyelmet. Lehet történetet kreálni a dal köré, de végső soron az előadó, a zene és a szöveg által hordozott jelentés a fontos. Tetszik, hogy Adele-nek köszönhetően a pódiumzene visszakapta a becsületét.
MN: Mi a baj a cirkusszal? Lady Gagánál például a vizuális körítés is hordozza a sokszínűségről, a kívülállásról, az elfogadásról megfogalmazott gondolatait.
KZS: Lady Gaga érdekes jelenség, született zenész, de nála is zavar a cirkusz. Az új lemezére, amin állítólag már nem az a Lady Gaga hallható, aki fél oldalast visel kalap helyett, nagyon kíváncsi vagyok. Megértem, hogy az előadóknak valamivel fel kell hívniuk magukra a figyelmet, és kivívniuk, hogy róluk beszéljenek a legtöbbet, de nekem erre nincs igényem. A francia iskolán, Gilbert Bécaud-n, Jacques Brelen, Charles Aznavouron nevelkedtem. Egy koncert számomra köztem és a közönség, és nem az előadás és a közönség között zajlik. Ha egy dalban történetet mesélek, párbeszédet kezdeményezek a közönséggel, és gondolatot akarok ébreszteni bennük. A cirkuszban viszont épp a párbeszéd lehetősége veszik el, mert ott elvarázsolják a közönséget. Ahogy az olyan par excellence hollywoodi sztárok is, mint Mariah Carey vagy Beyoncé, akiket ájultan figyelünk, mert úgy éneklik ki a magas c-t, mint mi soha – de eközben lényegtelenné válik, miről énekelnek. Ez számomra sportteljesítmény, amit csodálok ugyan, de közben nem tudok úgy együtt élni az előadóval, mint, mondjuk, Adele esetében.
MN: Annak mi lehet az oka, hogy a nemzetközi trenddel szemben Magyarországon kevés a női dalszerző?
KZS: Ugyanaz, mint annak, hogy Európán belül Magyarországon van a legkevesebb nő a parlamentben. Egy férfiak által dominált földrész keleti felén élünk, ahol a férfiak szeretik megmondani, hol van az igazság. Az igazság pedig ott van, ahol ők akarják.
MN: Saját bőrén is tapasztalta ezt?
KZS: Nem, mert a mi csapatunk egy közös célra kovácsolódott össze. Az Illésben és a Fonográfban egyenrangúak voltunk. Én fiúsított női státuszban, ami azt jelentette, hogy egy vagyok közülük, és figyelembe veszik, amit mondok, amit kérek. Tudták, hogy csak mert nő vagyok, nekem sem lehet parancsolgatni, és elfogadták, hogy én döntök arról, mit szeretnék énekelni. Ragaszkodtam ahhoz, amit jónak gondoltam, és ezt sok férfi nem szereti. Ha ilyennel akadtam össze, gyorsan átláttam, hogy nem fog menni a munka. Volt viszont, akivel nagyon jól ment, tehát folyamatosan találtam olyan dalokat, amiket szerettem, így nem jutott eszembe, hogy saját szerzeményekkel kísérletezzek. Meglehet, volt rá példa, hogy a szakma nem fogadta el, mikor egy női előadó – és ebben talán nő mivolta is szerepet játszhatott – szerzőként is kipróbálta magát, de ez engem nem tartott volna vissza, ha lett volna igényem erre.
Németországban például másképp mentek a dolgok, ott az énekesnők alkalmazottak voltak. A kiadók gyűjtötték a szerzőktől a dalokat, és ezeket a dalokat énekeltették el az előadókkal, akiket piacképesnek tartottak nemzetközi viszonylatban. A keletnémet televízió versengett a nézettségért a nyugatnémettel, de csak a könnyűzene hozott több nézőt, ezért sok kelet-európai sztárra volt szükségük, hogy megtöltsék velük a műsorokat. Nekem is felkínálták a lehetőséget, hogy énekeljek a német habitushoz illő, igazi német slágereket, melyek leginkább a magyar lakodalmas rockhoz hasonlíthatók. Mit mondjak, az ajánlat nem villanyozott fel különösebben. Eldöntöttem, ha a saját dalaimat nem énekelhetem, inkább illedelmesen odébbállok. Szerencsére belátták, hogy nem vagyok jó bérénekesnek, a közönség viszont szeretett, így megbékéltek azzal, hogy a németre fordított itthoni dalaimat éneklem. Franciaországban egy olyan szerződést raktak elém, aminek az első pontjában kikötötték, hogy három évig nem hagyhatom el az országot. Köszöntem szépen, és azt is félretoltam. Erősen vonzott a francia kultúra, de ez túl nagy ár lett volna. Nekem többet ért, hogy itthon önmagam lehetek, és nem kell a kezelhető cicababa szerepét játszanom. Sokat számított, hogy úgy éreztem, Magyarországon szükség van rám, és ez nem utolsósorban azért volt így, mert egyenrangú voltam a fiúkkal, a szerzőimmel, és elismerték a munkámat.
MN: „Harcolunk az egyenjogúságért” – mondta ’75-ben, amikor arról kérdezték, milyen a nők helyzete a zenében. Az első sikert a bőröndcipelés terén aratta: önnek éppúgy nem segített senki, mint Tolcsvay Lászlónak. Megvalósult azóta az egyenjogúság?
KZS: Az északi országokban már akkora az egyenjogúság, hogy a férfiak a nők kabátját sem segítik fel, és gond nélkül kimennek előttük az ajtón. Ez azért a ló másik oldala. A béke híveként a középutat preferálnám. Tudomásul kellene venni, hogy más konstrukció a nő, és más a férfi, de a lényeg az, hogy elsősorban emberek vagyunk mindannyian. Ha erről valaki elfeledkezik, akkor olyanokat fog mondani, mint a szakmánkban is páran, hogy a nők maradjanak otthon és neveljenek gyerekeket, a férfiak majd dolgoznak. Vajon miért gondolják azt, hogy ők dönthetik el, mi a jó nekem? Talán kimaradt náluk, hogy a középkor már elmúlt? Ha fontos a társadalomnak, hogy a nők családot alapítsanak, akkor legyen fontos a női egyenjogúság megteremtésének kérdése is! Nagyra becsülöm például a lengyel nőket, akik nem hagyják magukat, és harcolnak az önrendelkezési jogukat semmibe vevő abortusztörvényük ellen. Ha szétnézek a világban, csak annyit mondhatok, hogy nem haladtunk sokat: egyet léptünk előre, kettőt hátra.
