Oscar Powell az elektronikus tánczenei szcéna szabálytalan zsenije, ha úgy tetszik, rút kiskacsája, aki magasról tesz az éppen futó trendekre, s akit némelyek – igaztalanul! – hajlamosak afféle blöffölő sarlatánnak tekinteni. Az ő feszes, kissé absztrakt, technoszerű kompozíciói nagyfokú rokonságot mutatnak a késő hetvenes, illetve a nyolcvanas évek posztpunk, cold wave és kifejezetten indusztriális zenéivel – köszönhetően a kollázstechnikának, amellyel a talált, sokszor jeles elődöktől és példaképektől származó hangmintákat összebarkácsolja. Az album még leginkább a Jonnine Standish által felénekelt, elsősorban a Suicide emléke előtt tisztelgő (és a néhai electroclasht is felidéző) számok (Frankie, illetve Jonny) révén kerül közel a hagyományos értelemben vett dalszerűséghez. De az inkább punkos, mint technós basszus- és dobhangokból, mocskos gitár- és szintiriffekből, nyolcbites puttyogásokból összerakott, a hagyományos elektronikus klubzene minden megcsontosodott rutinját és kötelező kellékét mellőző szerzemények akkor is ütnek, sőt a maguk barbár módján szórakoztatnak, ha vajmi kevés maradt is bennük a hagyományos muzikalitásból. Ugyanakkor például a Fuck You, Oscar, a Junk vagy a Her Face is hibátlan posztpunk döngölés: bennük van minden, amiért érdemes csontig tekerni a hangerőt, míg le nem jár a szokásos 3-4 perc. Mert Powell ebben is konzekvens: roncsolt hangképeiből lehetőleg csak annyit villant fel, hogy a befogadó pont jól – vagy éppen kényelmetlenül – érezze magát.
XL/Neon Music, 2016
