Pedig a szélárnyékban akadtak érdemi és méltó kísérletek is, mint amilyen az Opera vállalkozása volt: két, az 56-os tematikához kapcsolódó kortárs opera bemutatójával. Az egyik a nyáron 87 esztendős korában elhunyt finn zeneszerző, Einojuhani Rautavaara, a másik a 37 éves Varga Judit első operája: 1957–58-ból, illetve 2016-ból. A budapesti operaközönség kortárs művekkel szemben tanúsított jegyvásárlói tartózkodásának ismeretében ez már önmagában is merészség volt. Hát még azzal megtoldva, hogy a produkció rendezőjéül egy heves vérmérsékletű finn rendezőt, Vilppu Kiljunent kérték fel, aki a bemutatót megelőző sajtótájékoztatón annak rendje-módja szerint ki is kelt az operaházi állapotok ellen.
Talán a megszokás, talán a közelség teszi, de a végeredmény láttán és hallatán a hivatásos néző jóval elégedettebb, mint a menet közben panaszkodó rabiátus finn. Merthogy igen formás előadást teremtett Pesten Kiljunen és ugyancsak finnekből álló kreatív csapata. Mindkét műben feltűnt például a szereplők és a kórus mozgatásának átgondoltsága, a sokévi átlagnál motiváltabb szerepformálások sora, s az a néhány erős kép, amelyet a rendező és Antti Mattila díszlettervező megteremtett. Ha Kiljunenék ideálisabb körülmények között még többre lettek volna képesek, az egészen imponáló, de a megvalósult előadással is szégyen nélkül elégedettek lehetnek – és azok lehetünk mi, nézők is.
A húszas évei végén járó Rautavaara a magyarországi forradalom eseményeitől megihletve írta meg A bánya című háromfelvonásos operáját, amelyet, ha minden igaz, ez idáig csupán egyetlenegyszer, egy tévéstúdióban adtak elő még 1963-ban. Az opera zenei anyaga azonban így sem maradt feltétlenül ismeretlen a közönség számára, hiszen a szeriális technikák alkalmazása közepette azért romantikus, expresszív és bartóki vonzalmait sem feledő komponista több kamaraművébe is beledolgozta A bánya zenekari motívumait. Előzetes jeléül annak, hogy a mű zeneileg legizgalmasabb részletei többnyire nem fent a színpadon, hanem lent az árokban hangzanak fel: ott, ahol a fogadott finn dirigens, Bogányi Tibor győzi meg zenészeit és minket a partitúra értékeiről.
Ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az operaénekesekre nem rónak komoly feladatot A bánya szerepei! A nehéz, de a hagyományos értelemben korántsem hálás szólamok teljesítésén túl nekik kell hitelesíteniük a librettót is jegyző Rautavaara történetének téziseit és dilemmáit. Alkalmas-e a tömeg a szabadságra? Vállalható-e egy harc vagy egy szerep, ha a sikerre nincs esély, csupán a kudarc konkrét formája kérdéses? Lehet-e önmagunkról vagy a szeretteinkről megfeledkezve harcolni másokért? Ilyen és ehhez hasonló kérdések sorjáznak elénk a színpadról, hála néhány jól sikerült alakításnak. A történetbeli lázadó bányászok meghívott vezetője, a hegyekből érkező egykori partizán, Simon Tommi Hakala megformálásában halad töprengve egyfajta értelmes-értelmetlen krisztusi önfeláldozás felé. Két ellenpólusát, vagyis a lázadókat familiárisan megvető és magáénak érző Komisszárt, illetve a bányászokat más irányba terelgető Papot Laborfalvi Soós Béla, illetve Fried Péter képviseli a színpadon: erőteljesen, drasztikus indulattal, illetve elemző elszántsággal. S habár Fried rendre komoly figyelemmel fordul a súgólyuk irányába, hangja és kiállása figyelemreméltóbbnak bizonyul, mint a finn szöveg memorizálásával kapcsolatban sejthető nehézségei. A főszerep mégis elsősorban a kórusé, melynek tagjai látványosan özönlenek alá a színpadon megjelenített tárnába, az itt felhangzó Mária-imájukat pedig emlékezetesen szép operai pillanattá emelik.
A szünet után Varga Judit operája küzd meg a Szerelem című Makk Károly-film emlékével. A történet itt nagyon is ismerős, a zeneszerző pedig teljes vértezetben áll elénk: komoly szaktudásról árulkodó hangszerelés, sok érdekes hanghatás és ötlet – csak épp a saját hang bátortalanabb a kelleténél. Ezt jól jelzi az a (kortárs operákban gyakori és mindig szimptomatikus) jellegzetesség, hogy a leghatásosabb szakaszt a stílusimitáció vagy -paródia jelenti. Ebben az esetben a nagybeteg Öregasszony számára hamisított két levél, vagyis börtönben ülő fiának hazudott amerikai tartózkodása nyer bernsteini, a West Side Story városi táncait idéző zenei ábrázolást, kellemes perceket szerezve a hallgató számára.
A főszerep itt a Törőcsik Mari alakjánál tépettebb-ziláltabb Fodor Gabrielláé, valamint az ágyban fekvő Balatoni Éváé. Mindketten érezhető ambícióval ténykednek, Fodor hangjának kifejezőereje pedig jól szolgálja az ebben a részben is koncepciózusnak mutatkozó Kiljunen rendezését. László Boldizsár és tenorja lubickol az Elvis-jelmezes amerikai betétekben, s éppígy a börtönből szabadulás és a feleségével való találkozás végszakaszában.
Kiljunen itt, az előadás végén két emlékezetesen szép képet teremt. Az Öregasszony halálakor a betegszobát, amely addig betöltötte a színpadot, hátrahúzzák a színpad legmélyére: a fiú és férj, János már az üres térbe lép be, miközben hátul még látszik a szoba a halottas ággyal. János és Luca egymást újra felfedező kettősébe – Varga Judit szándéka szerint – bekapcsolódik mondataival, mondattöredékeivel a kórus: hiszen e két ember története egész nemzedékek története volt. János azután egyszer csak végleg eltűnik a kórus tömege mögött: nem a híres-szép filmhez, hanem sokkal inkább a hétköznapian tragikus valósághoz hasonlóan.
Magyar Állami Operaház, október 27.
