Opera

Finn–magyar

Rautavaara: A bánya; Varga Judit: Szerelem

Zene

Kínos Desmond Child-klip, dal­író verseny és az emlékbizottság által támogatott komplett 56-os melléklet a Best magazinban, hogy az október 23-i utcai megemlékezésekről már ne is beszéljünk: minden jel szerint az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulóját is sikerült amúgy magyarosan megünnepelnünk.

Pedig a szélárnyékban akadtak érdemi és méltó kísérletek is, mint amilyen az Opera vállalkozása volt: két, az 56-os tematikához kapcsolódó kortárs opera bemutatójával. Az egyik a nyáron 87 esztendős korában elhunyt finn zeneszerző, Einojuhani Rautavaara, a másik a 37 éves Varga Judit első operája: 1957–58-ból, illetve 2016-ból. A budapesti operaközönség kortárs művekkel szemben tanúsított jegyvásárlói tartózkodásának ismeretében ez már önmagában is merészség volt. Hát még azzal megtoldva, hogy a produkció rendezőjéül egy heves vérmérsékletű finn rendezőt, Vilppu Kiljunent kérték fel, aki a bemutatót megelőző sajtótájékoztatón annak rendje-módja szerint ki is kelt az operaházi állapotok ellen.

Talán a megszokás, talán a közelség teszi, de a végeredmény láttán és hallatán a hivatásos néző jóval elégedettebb, mint a menet közben panaszkodó rabiátus finn. Merthogy igen formás előadást teremtett Pesten Kiljunen és ugyancsak finnekből álló kreatív csapata. Mindkét műben feltűnt például a szereplők és a kórus mozgatásának átgondoltsága, a sokévi átlagnál motiváltabb szerepformálások sora, s az a néhány erős kép, amelyet a rendező és Antti Mattila díszlettervező megteremtett. Ha Kiljunenék ideálisabb körülmények között még többre lettek volna képesek, az egészen imponáló, de a megvalósult előadással is szégyen nélkül elégedettek lehetnek – és azok lehetünk mi, nézők is.

A húszas évei végén járó Rautavaara a magyarországi forradalom eseményeitől megihletve írta meg A bánya című háromfelvonásos operáját, amelyet, ha minden igaz, ez idáig csupán egyetlenegyszer, egy tévéstúdióban adtak elő még 1963-ban. Az opera zenei anyaga azonban így sem maradt feltétlenül ismeretlen a közönség számára, hiszen a szeriális tech­nikák alkalmazása közepette azért romantikus, expresszív és bartóki vonzalmait sem feledő komponista több kamaraművébe is beledolgozta A bánya zenekari motívumait. Előzetes jeléül annak, hogy a mű zeneileg legizgalmasabb részletei többnyire nem fent a színpadon, hanem lent az árokban hangzanak fel: ott, ahol a fogadott finn dirigens, Bogányi Tibor győzi meg zenészeit és minket a partitúra értékeiről.

Ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az operaénekesekre nem rónak komoly feladatot A bánya szerepei! A nehéz, de a hagyományos értelemben korántsem hálás szólamok teljesítésén túl nekik kell hitelesíteniük a librettót is jegyző Rautavaara történetének téziseit és dilemmáit. Alkalmas-e a tömeg a szabadságra? Vállalható-e egy harc vagy egy szerep, ha a sikerre nincs esély, csupán a kudarc konkrét formája kérdéses? Lehet-e önmagunkról vagy a szeretteinkről megfeledkezve harcolni másokért? Ilyen és ehhez hasonló kérdések sorjáznak elénk a színpadról, hála néhány jól sikerült alakításnak. A történetbeli lázadó bányászok meghívott vezetője, a hegyekből érkező egykori partizán, Simon Tommi Hakala megformálásában halad töprengve egyfajta értelmes-értelmetlen krisztusi önfeláldozás felé. Két ellenpólusát, vagyis a lázadókat familiárisan megvető és magáénak érző Komisszárt, illetve a bányászokat más irányba terelgető Papot Laborfalvi Soós Béla, illetve Fried Péter képviseli a színpadon: erőteljesen, drasztikus indulattal, illetve elemző elszántsággal. S habár Fried rendre komoly figyelemmel fordul a súgólyuk irányába, hangja és kiállása figyelemreméltóbbnak bizonyul, mint a finn szöveg memorizálásával kapcsolatban sejthető nehézségei. A főszerep mégis elsősorban a kórusé, melynek tagjai látványosan özönlenek alá a színpadon megjelenített tárnába, az itt felhangzó Mária-imájukat pedig emlékezetesen szép operai pillanattá emelik.

A szünet után Varga Judit operája küzd meg a Szerelem című Makk Károly-film emlékével. A történet itt nagyon is ismerős, a zeneszerző pedig teljes vértezetben áll elénk: komoly szaktudásról árulkodó hangszerelés, sok érdekes hanghatás és ötlet – csak épp a saját hang bátortalanabb a kelleténél. Ezt jól jelzi az a (kortárs operákban gyakori és mindig szimptomatikus) jellegzetesség, hogy a leghatásosabb szakaszt a stílusimitáció vagy -paródia jelenti. Ebben az esetben a nagybeteg Öregasszony számára hamisított két levél, vagyis börtönben ülő fiának hazudott amerikai tartózkodása nyer bernsteini, a West Side Story városi táncait idéző zenei ábrázolást, kellemes perceket szerezve a hallgató számára.

A főszerep itt a Törőcsik Mari alakjánál tépettebb-ziláltabb Fodor Gabrielláé, valamint az ágyban fekvő Balatoni Éváé. Mindketten érezhető ambícióval ténykednek, Fodor hangjának kifejező­ereje pedig jól szolgálja az ebben a részben is koncepciózusnak mutatkozó Kiljunen rendezését. László Boldizsár és tenorja lubickol az Elvis-jelmezes amerikai betétekben, s éppígy a börtönből szabadulás és a feleségével való találkozás végszakaszában.

Kiljunen itt, az előadás végén két emlékezetesen szép képet teremt. Az Öregasszony halálakor a betegszobát, amely addig betöltötte a színpadot, hátrahúzzák a színpad legmélyére: a fiú és férj, János már az üres térbe lép be, miközben hátul még látszik a szoba a halottas ággyal. János és Luca egymást újra felfedező kettősébe – Varga Judit szándéka szerint – bekapcsolódik mondataival, mondattöredékeivel a kórus: hiszen e két ember története egész nemzedékek története volt. János azután egyszer csak végleg eltűnik a kórus tömege mögött: nem a híres-szép filmhez, hanem sokkal inkább a hétköznapian tragikus valósághoz hasonlóan.

Magyar Állami Operaház, október 27.

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.